Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - TANULMÁNY - László Gyula: őstörténet II.

Alább közölt gondolataim igen közel állanak Sinor Dénes felfogásához, bár egészen más oldalról közelítem meg őstörténetünket.

Legutóbb Róna-Tas András professzor jelentetett meg a nyelvrokonság kérdéseiről egy meggondoJkoztató könyvet (Nyelvrokonság, Bp. 1978). Hadd fűzzek ezekhez a gondolatokhoz egyet, amely éppen a fentközölt régészeti megfigyeléseken alapul. A régészet-településtörténeti megfigyelések tehát ellene mondanak annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb számú egységes nyelvet beszélő nép, amely aránylag kis területen tömören lakott, s ez szétvándorolt volna. Ezzel éppen ellenkezőleg nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó kisebb csoportok halmazának kell elképzelnünk például a Közép-Lengyelország és az Ural hegység közt kiterjedő svidéri műveltséget. A lazán kapcsolódó népesség közt hogyan jöhetett létre „nyelvegység”? Nos a gondolat, amit itt szeretnék megfogalmazni, a következő. Minden népnek, így a finnugor népek mindegyikének is hatalmas „ismeretlen eredetű” szókészlete van, amelynek egymással, tehát az úgynevezett rokonnépekhez semmi köze sincsen. Ugyanide tartoznának „a nyelvek külön életében” keletkezett szavak. Nem lehetséges-e, hogy az élet bonyolultabb kérdéseire felelő szókészlet nagyjából megvolt már akkor is, amikor az egymással lazán érintkező nemzetségek közt kialakult egymás megértésére egy kezdetleges nyelv, amely éppen az elemi mindennapos kérdésekre felelt, az emberi testre stb., tehát az egymást megértés legegyszerűbb szókészletére, mondatfűzésére stb. vonatkozott. Ez az „összekötő nyelv” természetesen más és más színezetet vett fel e csoportok egymástól való távolságának megfelelően. Tehát nem egy ősnyelv volt, hanem sok, s ezek közt teremtődött volna meg egy, az élet egyszerű kérdéseire felelő közös nyelv. Ez magyarázná például, hogy a finnugor rokonság alapszavai a lehető legegyszerűbb kérdésekre felelnek.

A nyelvészeink által általában vallott „ősnyelv” meghatározásának nehézségeiről — ha ugyan nem lehetetlenségéről — nagyon higgadt kitekintést kapunk Décsy Gyula nagy könyvében (Einführung in die Finnisch-ungarische Sprachwissenschaft. Wiesbaden, 1965.). A laza lehetőségek között talán még a bonyolult feladatokra tervezett számítógép sem tudna rendet teremteni. Ezek szerint az is lehetséges, hogy a nyelvünkben kimutatható indoeurópai, altaji, török, iráni stb. „jövevényszavak” nem jövevények, hanem az alapnyelvek maadványai, amelyek egy-egy más közösség közelében kialakult „nyelvi egység” szavait ötvözték az új közösség közelébe kerülvén annak nyelvével?

Egyszóval felvethető olyan gondolat is, hogy éppen az „ismeretlen eredetű” szavak képeznék egy-egy nyelv eredeti állapotát, tehát sok, más-más nyelven beszélő nép élt a folyók mentén, és éppen a közös szavak jelentenék e külön nyelvű népek „közlekedő nyelvét”? Mindenesetre azok a jelenségek, amelyeket a nyelvtudomány a hegyekkel szétszabdalt völgyi nyelvekre tett, amelyek kis csoportjai, tucatjai, százai egymást nem értőkből alakulnak, vagy ami hasonlóképpen alakulhatott az erdőket szabdaló folyók, patakok mentén (az erdő jobban elválaszt a hegynél!) ilyenféle gondolatokat keltenek az emberben. Eszerint tehát pl. a magyar, nyelv, de akármelyik, a mordvin, finn stb. eredetileg külön nyelvek, s beszélőik külön nemzetségi csoportok voltak, és később teremtődött meg az egymás mellé sodródott csoportok „közös jellegű” nyelve. A finnugorság tehát nem ősállapot, hanem későbbi alakulat lenne, erre a feltevésre sok példa csábít. íme néhány: az amerikai indiánok mintegy háromszáz különböző indián nyelven beszélnek. Strabo római történetíró hetven kaukázusi nyelvről tudott (ma is nagyjából ennyi van!). Ausztráliában száznál több nyelven beszélnek a bennszülöttek, az afrikai változásokkal kapcsolatban minduntalan felmerül, hogy egy-egy államban milyen sokféle törzs és nyelv él, de ugyanúgy vehetnék Üj- Guineát, Kínát stb. (az adatokat Mario Pei, Szabálytalan nyelvtörténet, 1966:358, s következő lapjain találja az olvasó). Ezek közül nagyon sok nyelv közt alakultak összekötő nyelvek, amelyek a megértést szolgálják anélkül, hogy a csoportok saját nyelve megszűnt volna.

Természetesen más meggondolások is támadhatnak. Például, amennyiben svidéri elméletem helytállónak bizonyulna, akkor feltehető, hogy az egymást értő svi- dériek, akik délről, az indoeurópai népek közeléből kiszakadva vándoroltak fel Kö783