Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - TANULMÁNY - Kunszabó Ferenc: A megújulás pillanatai
ben van jelen — szülőhazájának használni nem akar, azt sohasem fogja igazi szeretet fűteni népe iránt!” 1823 szeptemberében, Voltaire XII. Károlyról szóló történetét olvasva: „így ez a legszebb folyóvizekkel öntözött, legelőkkel és sóbányákkal gazdag, terméssel borított ország szegény marad, mert a nép rabszolga, s mert a nemesség dölyfös és tétlen. — Mennyire illik Magyarországra!” Láthatjuk, a kezdd ti romantikus elképzelések mint komolyodnak, súlyosodnak. Ám nem valami vadmagyar és csak magyar felfogás alakul ki benne, hanem az az alapállás, melyiket később így fogalmaz meg: Haza és Emberiség!” Igen, a húszas évek elején már ez a meggyőződése. Kifelé, a bécsi társaság és a magyar közvélemény számára azonban még ekkor is az a néha bohókás, néha szertelen ifjú, aki egymás után gyűjti a hibapontokat. Vagyis meggyőződése, rendszerré formálódó elvei még nem aktívák, csak olyan passzívák, miket nem egyedül ő vall kora Európájában. Ne feledjük, a felvilágosodás eszméi terjednek éppen tömegesen a kontinensen, s hiába a Szent Szövetség, Voltaire-t Rousseau^;, Montesquieu-t Ben- tham-ot olvasnak a fiatalok, származásra való tekintet nélkül. Meg Herdert. Azaz nemcsak a nemesen humánus eszméket gyakorolhatná arisztokratikus alapállásból az altábornaggyá vagy nagykövetté váló Széchenyi, hanem a nemzeti, faji hovatartozást is, ahogyan azt számos kortársánál — egy Eszterházi Pálnál, Károlyi Györgynél, Sándor Móricnál — tapasztalhatjuk. Mi hát az ok, hogy ő mégsem abba az irányba fordul? A GYAKORLATI ÉRZÉK A hallatlan fogékonyság és vonzódás az élet legapróbb és legnagyobb realitásai iránt. Tudjuk róla például, hogy — a számára kínosan kötelező társasági alkalmakat kivéve — nem viselt kesztyűt. Balkeze még télen is szabadon volt, mert amit meglátott, az olymértékig felkeltette érdeklődését, hogy meg kellett fognia, forgatnia, tapogatnia! A passzív szemlélődésre való képtelenségét, a reáliák iránti mély vonzódását jól szemlélteti az eset, mikor 1822 áprilisában — Wesselényi báróval együtt — a trappista kolostorba látogat: „Armentieres-től gyalog mentünk, ki-ki táskájával a hátán. Hogy a lelkiekre fogékonyabbak legyünk, tegnap este óta mitsem ettünk.” Megérkeznek, és ott sem fogadnak el ételt. Ezután részletesen és nem minden csodálat nélkül rajzolja meg La Trappe házirendjét, a szerzetesek önsanyargató életét: „Nyáron, ha nagyon szomjaznak, kicsiny cserépedényből isznak, hogy még a lehűlés örömét is elutasítsák.” Aztán a csodálat mögül egyszercsak föltör egy másik hang: „Téboly ez, vagy valóság? A többi embertől elzárkózva, egoista módon csupán a saját lelkűnkről gondoskodni?” Ezután tér át saját érzéseire: „Az éhség lelkem felemelkedését nem engedte meg. Ablaknál álltam és térdeltem, melyen át egy dombra és erdőre láthattam. Szép, nyugodt nap volt. A templom belsejét és az oltárt nézve többé nem tudtam imádkozni. Ha a szabadba pillantottam, sikerült!” De mert egész életében mélyen vallásos volt, La Trappe mégis hatott rá: lelke megtisztult, felemelkedett, úgy hogy — Húsvét közeledvén — L’Aigle-toen „egy minden látszat szerint derék papnak” meggyónik. Több mint egy órán át sorolja valós, felnagyított vagy éppen ott helyben kitalált bűneit, kéjjel elemzi jellemfogyatékosságait. S mivel javulását nem tudja megígérni — hiszen már többször fogadkozott « csak visszaesett —, a szegény elképedt istenszolgája persze hogy nem oldozza föl, „amit előre láttam, és nem riadtam vissza tőle. De ha az ostya valóban Isten, akkor az ember vajmi ritkán fogadhatja méltóan: ilyen titokkal semmilyen tréfát nem űzhetek”. Az esetből világossá válhat előttünk, hogy a szenvedélyes Széchenyi a természet- felettihez is túlzóan, szervedélyesen .csatolódik. Amilyen szertelen volt if júkori ka775
