Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)

hogy utánuk fussak, beérjem őket, hogy jóvátegyem, amit már nem lehet jóvá tenni. Szememből, erőszakosan leszorított szemhéjam alól folynak a könnyek, nem a fájdalom, inkább, sokkal inkább a szégyen miatt. Ahogy poros kezem fejével megtörlöm, elmázolom az arcomat. Nem mozdulok, de a szemem kinyitom. Először semmit se látok. A föld dohos trágyaszaga ennek ellenére fölismerteti magát velem. A bakancs — erre meg emlékszem —: kiszáradt bőr, az orr körül fölpattogzott kicsit, fűző helyett madzag tartja össze, az is úgy van összecsomózva több helyen is, a talp megvált, a fejét is a szárát is mindenütt sárfoltok borítják. A fájdalom hirtelen fényében kifinomodtak az érzékelt részletek. Ami átzeng rajtuk, rajtuk is, gyávaságom hatalmas gongütése. És ezt mindenki hallja, mindenki, mindenki, mindenki. Nincs mese. Kiengedem és beszívom a levegőt, olyan óvatosan, amilyen óvatosan csak lehet, szeretnék minden feltűnést elkerülni, de az érdes mocsokíz így is fölkavarodik, nem tudok mit kezdeni vele, beletapad a nyálkahártyába, torkomat karmolja, kieserepesíti az ajkamat, beszárítja az ínyemet. A lecsöppenő vér, még nem tudom, honnan indult el, belesüllyed a porba, összehúzza maga alatt a leheletfinom rovátkákat. A hideg porszürkén meleg, fekete folt. Lassan alakul ki bennem a fölismerés, s amikor készen van, akkor is kénytelen vagyok bizalmatlanul fogadni. Minek hívják ezt? Nem tudom. Gyanakvó lettél. Nem csoda. Arcom egészen az érdes felszínhez szorítom, mintha ez biztonságot adna, vagy talán még ennél is többet. Tenyérnyi foltjába sűrítve ott van az egész világ, nemcsak az szél és az ég tágassága. Miközben idáig eljutottam, nem sok módom volt a következményekkel törődni. Nem, nem a feleletre várok. Hanem mire? Egyenetlen és alaktalan szürkeség üzen valahonnan. Kiderülhet-e róla, hogy az ég? A rejtett ragyogás a fehér felé sodorja, de látszik rajta, érzik belőle, hogy sose érheti el ezt a talán nem is maga választotta célt. Felhők. A mozgásuk megtéveszt. Az állandó, ráérős ritmus beláthatatlan bonyodalmakat sző. Néha azt hiszem, beléjük láttam, megtaláltam alakváltozásuk nyitját, de alig jutok eddig a meggyőződésig, azonnal rá kell jönnöm, becsaptak, vagy éppen arra, hogy én csaptam be magam. Szinte semmi sem kell hozzá, hogy elveszítsem, amit már egészen megtalálni véltem. Hogy megmagyarázhatatlan, az kétségessé teszi a vereséget is, a sikert is — mindkettőtől elválaszt és mindkettővel szembefordít. Ez tévedésem ára. Valahol fönt vagy lent, nem tudom, egy egészen más jelenlét békétlen csöndje. Jó volna elindulni feléje, de nem tudom mi, talán egyenesen a megsemmisülés vár az út végén, és akkor inkább valami mást választanék. Ki kérdezi tőlem, mit akarok? S ha valaki mégis, nem azért, hogy kívánságom szerint segítsen, hanem hogy kijátsszon. Üres kézzel, de azért elindulok. Mintha falon lépnék keresztül, olyan váratlanul találom szemben magam a látvánnyal. A tornác. Keresztbe süt a kialvó nap. A fehér falon kirajzolódnak a hólyagzás árnyai. Az ajtón a szoba sötétje árad kifelé. A fehér falnak támasztott fehér bot nem látszik, csak az árnyéka, ami hosszan vetül végig furcsa vébetűt képezve a falon és a tornác földjén. Itt vagyok hát? Ha számot kéne adni utániról, mindarról, ami közben velem történt, hát zavarban lennék, de nem kell, s így nyugodtan föllélegezhetek.

66