Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)
amikor mégiscsak eléri, meglepetésemre őket látom viszont, az iskolatársaimat, akikkel elindultam, akiktől elmaradtam, s akik most vigyorogva meresztik rám kíváncsi szemüket. Hogy tanúi vannak, tanúi lesznek megszégyenülésemnek, ez még jobban feszélyez. Valamiképpen legalább a mozdulatlanság kényelmetlen kötelékéből szeretnék kiszabadulni, de nem tudom, hogyan kezdjem. Szemben a sebhelyes arc tovább közelít hozzám, a szűk, ráncos szemhéj alól kibukkan a se- színű tekintet, s egyenesen nekem szegeződik, mintha nem is menekült volna olyan megzavarodottan még az imént is. — Add ide! — mondja. Körülnézek, mintha nem nekem szólt volna, úgyhogy kudarcomat belátva szégyenkezve kell felelnem. — Mit? — Azt. — A botra mutat, de megnevezni nem akarja. Szeretném, ha volna módom nem érteni, de nincsen. Legalább az időt hadd húzzam! — Ezt? — Azt. — Nem. — Nem? — Nem. — Szóval nem — mondja, és ha lehet, még közelebb lép hozzám. Pisze, természetellenesen apró orra elfintorodik, ajka megnyílik, kilátszanak a sárga la- pátifogak, középen az egyik törött, a csipás, leragadt szemhéjak alatt nyugtalanul vibrál a szürke tekintet. Annyira el vagyok foglalva, elhatalmasodik rajtam az ismerkedés láza, hogy észre se veszem, amikor megragadja a botot, csak mikor már ki akarja rántani a kezemből. Nem engedek. Ha az utolsó pillanatban is, de föleszmélek, minden erőmet beleadom, hogy visszarántsam. Magam lepődöm meg legjobban, mennyire könnyen megy. Mintha szándékosan hagyná magát, pedig erről aligha lehet szó. Akkor miről hát? Olyan könnyen megy minden, mintha lebegnék. Csak engednem kell, és saját kezéből csavarja ki, furcsálkodva bámulok rá, ahogy saját összezavarodott erőfeszítései között vergődik. Üja enyém a bot. Utoljára az arcába nézek, a hitetlen, csodálkozó tekintet megrendíti bizalmamat, azért még a nyaka közé vágok, de már éreznem kell, ez nem az igazi. Egészen eltemet az izgalom, kezdek visszazökkenni a szokások keréknyomába, és elhiszem, hogy rendkívüli és rövid időre szóló esemény, ami most történt, s hogy el kell múlnia, meg kell változnia, akár már a következő pillanatban. Mintha igazolni akarnák kételkedésemet, sárga csillagok indulnak meg szemem felé, s követhetetlen lassúsággal közelítenek hozzám, már-már az arcomhoz érnek, s kioltanak minden más látványt. A földön fekszem, s a bot nincs a kezemben. Nem tudom, hogy mi történhetett közben. Föltápászkodom. Tenyerem boldogan merítkezik meg a porban. Körülnézek. Nem messze tőlem, a földön hever a bot. leihajolok, hogy fölvegyem. És ekkor meg már nem találom. Valami dörmögve hasítja fölöttem a levegőt, és felém zuhan. Egyszerűen lehetetlen kitérni előle. Behúzom a nyakam, s a kezemmel, összekulcsolt kezemmel védem a fejemet. Az első ütést újabbak követik. Még ki se egyenesedtem egészen, de ez a pillanat nem is igen alkalmas rá, hogy megtegyem, habár ezt kéne csinálnom. Nem erősebb, mint én, ez már kiderül, sőt, gyöngébb. Valami mégis visszatart. Nem hiszem, hogy a kerítés mögül, a bokrok mentéből előkíváncsiskodó suhancok miatt, belülről szívja föl valami az erőmet, emészti az akaratomat. Néhány tompa bakancsrúgás, és úgy érzem, vége van. A tény, hogy magamra hagytak, a hirtelen támadt csönd, újabb szokatlanságával az iménti pánikhangulatot kavarja föl bennem. Valami belső kényszer arra sarkall, amit, tudom, úgysem teszek meg, 65
