Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)

Balról a nádasokkal bélelt part, a barna víz és azon túl a vízbe omló gyümölcskertek lombos, bozótos sűrűje, jobbra a meredek homokfal sűrűn benőve a sem- fűsemfa bokraival, kecskék rágnak közöttük, tyúkok harákolnak a leomló ágak barlangjaiban. Mindezt a sebesség ereje mossa el, vonszolja, rángatja szemem elől. A por bőrömre ül, s egyszerre mintha el is nehezedne, terhe alatt elfogy, megtörik a lendület, egyre lassabban vonszolom magam, az elcsigázott lépések, bár a futást utánzóm, a séta gyorsaságát sem érik el. Nevetséges. Még látom eltűnni őket a kerítések között, az utcafordulóban. Valaki vissza is fordul közülük, de csak, hogy kicsúfoljon, a nyelvét ölti rám, eszük ágában sincs, hogy megvárjanak, őszintén szólva nem is számítottam rá, ez, ami történt, ez a természetes. Beletörődtem a helyzetembe. Megállók, hogy rendbehozzam egy kicsit magam. Ingemet visszagyűröm a nadrágomba, izzadt hajamat hátravetem, ennyi az egész. Éppen tovább indulnék megkönnyebbülve, fütyörészve, amikor döngeni hallom magam mögött az utat, és oldalról is, a bokrok közül kotkodácsoló tyúkokat, láncaikat csörgető kecskéket ugratva szét ugyanaz a dobogás közeledik felém.

Még meg se hallottam közeledésük, máris körülfognak. Nem ismerem őket, nálam fejjel nagyobb suhancok, négyen lehetnek, vagy öten is talán, csak egyikük lehet annyi idős, mint én, s még alacsonyabb is nálam, de neki is cigaretta lóg a szájából, a lábán vastag bakancs, az orra alatt, a szája szegletén lehúzva lila sebhely világít, nem velem jár iskolába, de ismerem. Ö lép elő a többiek közül, akik közben gondosan elállták az utamat. Pár lépésre tőlem megáll. Gyanakodva mér végig, aztán még közelebb jön, de még mindig csak beszélgetésnyi a távolság közöttünk. Nem szólít meg. Újabb gyanakvó pillantások. Az első reflex a menekülésé, lopva nézek körül, hogy fölmérjem, merről nyílik a legalkalmasabb rés, s bár semmit nem találok, megfeszülnek az izmaim, látni vélem magam a következő pillanatban, félrelököm őket, és vágtatok, ők a port törülgetik magukról, s a fejcsóváláson kívül egyébre nem futja erejükből. Kellemetlen, amikor a valós körülmények mégiscsak elébem tolakodnak, s úgy kell, ahogyan van számotvetni a helyzetemmel. Mozdulatlan vagyok, semmire nem tudom elszánni magam. Szűkre vont szememre az izzadtság hártyája ereszkedik, táncoló, színes karikák áramlanak befelé a szélekről, marják pozdorjává a látványt, a közelítő arcot, amelyen a száj s az orr közötti undok sebhely csiganyálas görbéje remeg, mögötte, körülötte a kerítés lécei, az utca elkanyarodó távolsága, házfal, salakos járda, a távolból figyelő suhancok, akár egy repedezett, régi festménybe, a homályosság gyűrődései alá húzódnak, míg a színes karikák tánca, örvénye sűrűsödő, ritkuló, majd megint besűrűsödő, kiritkuló köddé, füstté oszlik, e szertartásos, szélszaggatta, összeterelte fátyolon át ismét a sebhelyes arc rémlik elő, annyira közel van, hogy most már nincsen mód halogatnunk a találkozást.

— Állj! — kiált rám, pedig amióta észrevettem őket egy lépést sem tettem, se más, szándékomról esetleg árulkodó mozdulatot. Mintha belém látott volna. A hang, ha lehet még jobban megbénít, képtelen vagyok bármiféle ellenállásra. Egyenlőre ugyan nincs is szükség ilyesmire, mert ő sem mozdul el a helyéről. Szemben egymással a tekintetét keresem, de hiába, bármennyire is meglep, csodálkozom rajta, nem találom. Néha már-már elkapni vélem, ahogy a cipő orra, s a kitáruló ég között cikkan át, aztán sokáig megint nem tudom hol lehet, pedig ha belenézhetnék, biztosan elárulná, mit kell tennem, mit akar tenni. Így azonban saját tanácstalanságom kelepcéjébe vagyok zárva. Hátam mögött, oda fordulok, magas szemétfal mered föl, nem állja el senki, de járhatatlan oldalában nem sokáig jutnék, még tekintetem is nehezen éri el a felső peremet, ahol,

64