Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)
— Nem adom akkor se. — Csak egy kicsit! — Nem. — Irigy vagy. — Nem vagyok. Azt hiszed, olyan könnyű volt? Idenézz! — Az orra alá tartom a tenyerem. — Mi ez? — Hólyagok. — Mitől van? — A kés. Feltörte. — A kés? — Az. — Fáj? — Persze, de ez nem számít, begyógyul hamar. Azt jobban sajnálom, hogy eltörött. — Mi? — A kés. — Eltörött? — El. A pengéje. — Aha. — Mindegy. — Hol vágtad? — Majdnem a végében. — Olyan messze elmentél? — Aha. — És mér? — Nem volt közelebb. — Nem? — Nem. — Pedig annyi ág van. — Csak nem jók. — Dehogynem. — Akkor te vágj magadnak onnan. — Hát nem adod nekem? — Nem. — Miért? — Mert nekem is kell. — Irigy vagy. — Legyek. — Fussunk, fussunk, fussunk, kel lábra az izgatott sugdolózás, de mire eljut hozzám, megértem, s magam is alávetném magam a kellemetlen felszólításnak, a töhbiek, akik frissebben ébredtek rá, mit kell tenni, miről is van szó tulajdonképpen, már messze járnak, vad nyargalásukról csak a föl csapó por ad hírt. összeszedem magam, habár kicsit késve, és csak amennyire telik tőlem, s utánuk iramodom, a vad lélegzetvétel, a ledobbanó, az emelkedő lábak egyhangú ritmusa átsegít a kezdeti nehézségeken, aztán már mintha minden menne magától. Mit akartam, mit is akarhattam az előbb? Halk repedés ereje perceg elő valahonnan, mint ahogy avas gerendák közé ereszkedik a szú. Nem hittem volna hogy így is lehet, ilyen észrevétlen túljutni távolságon, és most itt van, és én álmélkodom rajta. Már-már beérném őket, de ezzel meg is elégelem, nem sarkallom újabb erőfeszítésekre magam, s így nem csökken tovább a távolság. i 63
