Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)

sustorgással mossa a parti köveket, a homokot, az iszapos, zörgő nádast. Fölfújja,

kidagasztja ingemet a szél, lobog a hajam, ahogy rohanok lefelé a lejtőn. A kavicsba mélyedő léptek sörényes, vágtató álmokat hazudnak, csikorgó harapásuk választalanul hatol a fűbe, a moha, a zsúrló közé, a mostoha, köves tenyészet ellen. Nem hazafelé tartok. A fölszabadultság hirtelen jött érzése megváltoztatta velem eredeti tervemet. Nem, még azt nem. Egyszerűen csak a lendület sodort másfelé, mint akartam, szerettem volna, de most már nem bánom, zihálva szedem ugyan a levegőt, de nem állok meg. Csak a sziget élébe érve szakad meg utam, hagy el a lendület, pontosan akkor, amikor megnyílik előttem a szabad láthatár, a folyó távoli, olajos remegése egészen arcomba tolul, hogy szinte a lélegzetemet veszi el. Mohóság és csömör egyszerre forgat meg. A megszegett lendület nemvárt rést nyit köztem és a kialvó táj között. Túl a vízen egy nyerstégla ólomszíne csap ki a szélette, kimarjult nyárfalomb mögül. Igen, itt nincs mit keresnem tovább. Megfordulok, mint aki jól végezte dolgát, és elindulok hazafelé. Lehajtott fejjel poroszkálok. A verőfény kihunyt, de azért nincsen este. Kékes hamuárnyak vetődnek elém, omlanak el a katáng, az ördögszekér ritkás bozontjában. Amerre megyek. Ugyanaz a kimélyült, poros dűlőút. Akác és bodza. A megsebzett sövény. A pálya. Egy forduló a vendéglő előtt, s máris dong alattam a híd. A vízbe nézek, lecsobbanó háló töri szét sötétbarna, ideges tükrét.

Váratlanul sokan vagyunk. Valaki hátba vág. Nevetés és beszélgetés tereli el a figyelmet.

— Na, mi van?

— Hol voltál? — A hűvös, messzi lehellet bőröm alá áramlott idegen fá- tyola mintha hirtelen szétszakadna. Hazataláltam. Ezt érzem, bármennyire is csalódást okoz a találkozás. A hála zavaró érzése tölt el. Mit mondhatnék még? Nincs erőm gondolkodni rajta, most, ahogy védettséget leltem, az elfojtott fáradtság kiárad benső, titkolt fészkéből, s betölti tagjaimat, leülepszik a vérembe, eljut mindenhova, talán ennek köszönhetem mindent elejtő bénaságomat, a kiszámíthatatlan görcsöket, amik elrántanak a várt találkozás elől, máskor meg odakínálnak szabad prédájául annak, amitől menekülni akartam. Érthetetlen, de így van. Meleg lángok emelkednek, füstillat kel föl a rét szélvédett árkából, az eldobott kaland fészke, sültkrumplit kaparok ki egy parázsló ággal a forróságtól remegő hamu alól, huzatos szarkafészek hazatalálás-zuga, a krumpli kezemet melegíti, parázs húsa elomlik a számban, s még gyomromból is fölküldi, talán éppen véremen át, bizsergető, meleg áramát, biztató, segítő üzenetét ha megfejteni nem is tudom, érzékeim jóleső megadással fogadják el, legalábbis amíg békén marad az elaltatott kételkedés.

— Ezt vágtam.

— Mutasd!

— Ne nyúkájj!

— Odanézz, de jó!

— Jó.

— Jó mi?

— Nekem adod?

— Bolond vagy.

— Te vághatsz magadnak másikat.

— Te is.

— Én nem tudok.

— Nem?

— Nem.

62