Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Csurka István: A napló (hangjáték)
balról egy jobbról. Ez kissé nevetséges. Ezüst fogú nőm még úgysem volt. BORI (m f.): Ez szinte hihetetlen ebben a forgalomban, drágám! (Kattanás, szünet.) LÖNYAI: Most lent ácsorgók a ház előtt. Amália felment felderíteni. A taxiban a következő dolgok derültek ki: Amáliának tizenkét forintból kell még ma bevásárolnia. Hármójuknak vacsorát. A taxiköltség ennek a többszöröse volt. A különbség a kettőnk anyagi helyzete között elviselhetetlenebbnek tűnt minden más különbségnél. Kaszárnyaszerű ötemeletes, sárgára vakolt házban laknak. Az ablakok kockaszerűek. Lift nincs. A környék mélységesen sivár. Az utca másik oldalát vasúti töltés alkotja. Most éppen egy végtelennek tűnő te- hervonatot húz el egy zöld Diesel-elektromos mozdony, s a megrakott vagonok kerekei lassúikat, komolyakat kattognak. Nem tudom, hallani-e ezt a felvételen? Megjelent a lány a kapuban. Mosolyog. Ügy látszik, a bakák is csak belefáradnak ... AMÁLIA: Itthon vannak, de átküldtem őket a szomszédba televíziót nézni. BORI (a kattanás után): És te ezek után felmégy, Lónyai? Ilyen egyszerű ez? Hiszen ez egy folytatólagos bordélyház ... (Kattanás után.) Mi ez a csoszogás? Ö, persze, mennek föl a lépcsőn? LÓNYAI (lehetőleg kissé rácsúsztatva az előző mondatra): Az édesanyja nem szokott vendégeket fogadni? BORI (nevetve, m. f.): Szóval gyanakszik a fiú ... AMÁLIA: Nem, soha. LÓNYAI: Hány éves? AMÁLIA: Anya? Negyvenhét. LÓNYAI: Nincs senkije? AMÁLIA: Nincs. LÓNYAI: Mikor halt meg az édesapjuk? AMÁLIA: Nyolc éve. LÓNYAI: És magának sincs senkije? AMÁLIA: Nekem sincs most. LÓNYAI: És a húga tudja, hogy én jövök most ide? AMÁLIA: Tudja. LÓNYAI: Név szerint? AMÁLIA: Igen. LÓNYAI: Miért volt erre szükség? AMÁLIA: Sokat meséltem nekik magukról, amikor még ott voltam a konyhán. LÓNYAI: A klubtagok közül volt már itt valaki? AMÁLIA: Nem, senki. LÓNYAI: Maga sem volt senkinél? AMÁLIA: Én voltam. LÓNYAI: Kinél? AMÁLIA: Gecsőnél. LÓNYAI: Éppen Gecsőnél? És milyen volt? AMÁLIA: Nagyon kedves. Virágot adott meg csokoládét. (Mos hangon.) Kezit- csókolom Nusi néni! NUSI NÉNI: Szervusz lelkem. LÓNYAI (kattanás után): Szerencsére kiment a folyosó végére... így meg tudtam fordítani a szalagot. Most itt vagyok bent a szobában egyedül, és ha azt mondtam, hogy meg vagyok lepve, akkor nem mondtam semmit. A nyomorra fel voltam készülve, a piszokra nem, mert úgy gondoltam, ha a három nő közül csak egy is rendes és van némi ideje, már tisztán tarthat egy ilyen kis szoba-konyhát. Itt mindent vastagon belep a por. Nyár van, de mégis minden széngáz és füstszagú. A falakat évtizedek óta nem meszelték, a villany- körte egy csupasz dróton lóg, ócska vaskályha, rozoga székek, lyukas terítővei leterített asztal, por, félhomály, egy nagyon rossz, régi rádió, de ez még mind semmi. Nem ez a lényeg. Van itt egy nagy könyvállvány, zsúfolásig megrakva könyvvel! És mindenütt, szanaszét és szerteszét könyv, és könyv és könyv! És nem is rosszak. Nem tudom világos-e ... Ez rettenetesen meglepő! Jön... (Ajtócsukódás. Más hangon.) Minek maguknak ez a rengeteg könyv? AMÁLIA: Olvasni. LÓNYAI: És honnan szerzik? AMÁLIA: Megvesszük. Ez a fő szórakozásunk. Korán lefekszünk és olvasunk. Mind a hárman, de főleg én meg a mama. LÓNYAI: Ne oda üljön, hanem ide az ölembe. 712
