Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Csurka István: A napló (hangjáték)

lak mögött. Kiderült, hogy még csak nem is statiszta, csak szeretne az lenni, várja, hogy felfigyeljenek rá. Szóltam is az egyik ismerős felvételvezetőnek, de rá se hederítenek, ismét belekerültem valamibe, ismét csak a kíváncsiság hajt, és fogalmam sincs mi lesz a vége. Visz- szamegyek hozzá és meghívom egy du- naparti sétára. Persze, ha már itt va­gyok, pisilek egyet. (A kattanás ennek a műveletnek a hangját vágja ketté ez­úttal.) BORI: Disznó! Hát, ez valóban újszerű napió. Érdekes, teljesen elmúlt a félté­kenységem. Látom magam előtt, ahogy vallatja, ahogy körültapogatja a kérdé­seivel, és nem talál semmi megfogható!, semmi közöset. (Kattanás.) LÖNYAI: Szép ez a Dunapart. Maguk merrefelé laknak? AMÁLIA: Zuglóban. LÓNYAI: Jó lakásuk van? AMÁLIA: Szoba konyha. A vécé kint van a folyosón. Három lakáshoz egy. LÓNYAI: Akkor inkább menjünk ki a hegyekbe? AMÁLIA: Ne! LÓNYAI: Hanem, mit ajánl? AMÁLIA: Semmit. LÓNYAI: Az nem sok. Mégis, maguk­nál, otthon most mi a helyzet? A mama még dolgozik, nemde? AMÁLIA: De a húgomék otthon van­nak. LÓNYAI: A húgáék? A húga nem jár dolgozni ? AMÁLIA: Ma nem ment. Itthon van a vőlegénye. LÓNYAI: És most ők vannak otthon kettesben ? AMÁLIA: Igen, mert a fiú katona és estére be kell neki menni. LÓNYAI: Értem. BORI (a kattanás után): Itt valamit ki­hagyott a gazember. Ahhoz, hogy ilyen nyersen megbeszélhessék a dolgot, vala­minek történnie kellett, amit nem vett föl. Vagy nem tudott fölvenni, mert an­nak nem volt hangja. Nézések, tekinte­tek, kézszorítások, mosolyok. Nem tu­dom mi a szép ezen a lányon?... A hangja alapján én semmi szépet nem találok rajta. És azt sem értem, hogy mit akar tőle. Egyáltalán nem kívánja, egyáltalán nincs felgerjedve iránta. A körülményeire kíváncsi elsősorban. A lakásra, a környékre. Hogy hol él egy ilyen volt konyhalány, aki az első szó­ra ... (Kattanás.) AMÁLIA: Azért mi is hazamehetünk. LÓNYAI: Annyira mohó azért nem va­gyok. Még, ha valamivel nagyobb len­ne a lakás, de egy szobankonyhában ... Mi bent, ők kint, ők bent, mi kint, az én gyomrom ezt nem veszi be, már ne is haragudj ék ... BORI (most kattanás nélkül): A jó né- nikédet, te csirkefogó! (Utánozza Lá­nyait.) „Haragudjék” ... egy konyha­lánynak! AMÁLIA: De, lehet, hogy elmentek mo­ziba. LÓNYAI: Moziba, ilyenkor? AMÁLIA: Már ott van Géza reggel óta. LÓNYAI: Az más, akkor lehet, hogy már valóban elmentek moziba. De ho­gyan tudjuk meg, hogy elmentek vagy sem? Telefon nincs? AMÁLIA: Ninos. BORI (anélkül, hogy megállítaná, vagy a gépelést abbahagyná): Hülyébbet nem tudsz kérdezni? AMÁLIA: Villamossal hamar ott va­gyunk ... LÓNYAI: Legalább egy óra. Inkább a taxit javaslom. Persze, ha a katonagye­rek nem fáradt bele a szerelembe reg­gel óta... BORI (most kattanás után): Szinte hal­lom, ahogy csikorog az agya ... Megéri ? Van ennek értelme egyáltalán? Retten­tően zavarhatja, hogy semmi erőfeszítést nem kell tennie. LÓNYAI (a kattanás után): Várjon meg itt, elszaladok taxiért. BORI (kacag, m. f.): Átlátok a szitán: mit üzensz, drágám? LÓNYAI (suttogva): A szeme, a szeme a legérdekesebb. Óriási nagy kék sze­me van, amelyben azonban van valami elmattulás. Valami zavarodottság lát­szik benne, ami a rossz idegállapotnak lehet a következménye. És, ha moso­lyog, kilátszanak az ezüstfogai! Kettő 711

Next

/
Thumbnails
Contents