Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 9. szám - Csurka István: A napló (hangjáték)
annak, ha ő enged az ösztönének és megteszi ezt a mozdulatot. Halál. Valaki meghal ezért az ő indulatos mozdulatáért. Megfelelőnek találta. Egyenlőnek találta a téteket. Az üveg legalább harminc métert zuhant a zsúfolt tribünrész fölött, és végül két férfit terített le. A férfi áll és nézi a küzdelmet, és egy perc múlva halott. De halott a harmadik is, akit meglincselnek a többiek. Nem azért, amit tett, hogy megölt két ártatlan embert, hanem azért, mert rontja a renomét. Nem az első eset volt ez ugyanis. És én láttam az üveget a levegőben... Azt hiszem, ha volnának úgynevezett ufók, repülő csészealjak, azok nem keltenének bennem ekkora borzadályt, mint ez az emberfejek fölött repülő, forgó, zöld literesüveg. A lendületes parabola ív végén ott a halál. Egy gyanútlan drukker, talán éppen rágyújtani készül, egy borzalmas ütést kap a koponyájára és minden örökre elsötétül előtte. Aztán látsz egy már nyüszíteni sem képes fiatalembert, akit vernek. Egy utolsó pillanatát élő kis antilopnak nem lehet riadtabb és eltorzultabb tekintete a vicsorító jaguár előtt, mint ennek a szerencsétlennek. Amellett, lehet, nem is ő volt a tettes. De lehetett volna. Mire a rendőrök megérkeztek, már nem tudott a lábán felmenni a lépcsőn, úgy vonszolták föl. Lent a salakon ugyanakkor két vérző fejű férfit támogattak a segélyhelyre. Fejről fejre pattogott az üveg. És a meccs folyik tovább zavartalanul, a távolabbi tribünrészeken csak egy pillanatra állnak föl az emberek, csak egy pillantást vetnek a tragédiára és nézik tovább a meccset. Néhány perc múlva már nyoma sincs semminek. Üvöltés, ordítás és megy tovább a meseszekér. (Rendkívüli szenvedéllyel.) Mit keresek itt? Nem üres papolás minden szellemi erőfeszítés? Volt-e valaha is ennyire eldurvult az ember, mint ebben a dicső században?! BORI (kattanás után, magában): Ezt bizony vétek lett volna letörülni. Persze, ez egy kicsit kirí a naplóból. Ezt nekem mondta... Ez kedves. Most már a legbensőbb gondolatait is nekem rögzíti. (Kattanás.) LÖNYAI: Ki akarom eszközölni a magam számára a felmentést. Tőled. A következő szalagrészeken én is rajta vagyok, méghozzá egy kényes helyzetben. Azt szeretném, ha egy-egy szalagon mindig minden rajta lenne. Nemcsak az esemény és a folyamat, hanem az egymástól látszólag annyira különböző és távolálló dolgok összecsengése. A képtelenség teljessége. És az iszonyatos hő- kölés, ahogyan mindezt egyetlen ember tudomásul veszi... (Üresen fut a szalag, serceg.) LÖNYAI (ugyancsak a szalagról, de érezhetően más atmoszférában, nevezetesen egf) eszpresszó zajában): Már nem dolgozik ott a konyhán? AMÁLIA: Ö, már régen nem. LÖNYAI: És máért nem? AMÁLIA: Egész életemben mosogassak? LÖNYAI: Ez igaz. És most mit csinál? AMÁLIA: Fel fognak venni a szövőgyárba. LÖNYAI: Most nines állása? AMÁLIA: Most nincs. LÖNYAI: És miből él? AMÁLIA: Otthon vagyok. LÖNYAI: És az apja nem szól? AMÁLIA: Apám nincs. LÖNYAI: És az édesanyja? AMÁLIA: Tisztviselő. LÖNYAI: Ketten vannak? AMÁLIA: Van egy húgom is. LÖNYAI: Ö sem dolgozik? AMÁLIA: De igen. LÖNYAI: Bocsásson meg, egy pillanat... Mindjárt jövök... (Kattanás, majd fojtott hangon folytatja.) Bori! Hogy tudd. Ezeket a szavakat a Rozmaring eszpresszó vécéjében suttogom rá a szalagra. Ez egy nagyon szép lány. Egyszerű, de nagyon szép. Konyhalány volt a klubban. Csak nagyritkán lépett ki a konyhába vezető lengőajtó mögül, de akkor mindig nagy feltűnést keltett. Többen is rástartoltak. Hogy milyen eredménnyel, azt nem tudom. A látszat ellenére ez ugyanaz a lelki helyzet, mint a meccs és az üveg: jupiterlámpákat láttam a Rozmaring előtt. Nicsaik, mondom, itt filmet forgatnak. És akkor megpillantottam ezt a lányt az üvegab710
