Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 9. szám - Csurka István: A napló (hangjáték)

idő óta azonban folyton az jár a fejemben, hogy neked kell ezt leírni, csak te írhatod le. Csak te. Igen ám, de itt volt ez a zűrzavaros, viharos kapcsolatod Péterrel.,.

BORI: Honnan tudod, hogy vége van? LÓNYAI: Figyeltem. Vártam. Lesben álltam. Mindegy. Nincs vége?

BORI: Vége van.

LÖNYAI: Nem illettetek egymáshoz. Sajnáltalak.

BORI: Tudod, hogy most nem valami jó bizonyítványt állítottál ki magadról... LÓNYAI: Tudom. S még milyen rosz- szakat fogok ezeken a szalagoktól.

Az őszinteség rosszul hat a nőkre. A nőknek hazudni kell. Mégis, ez egyszer el kellene térnem a sablontól.

BORI :• Dehát, kérlek, ezt nem lehet így: bejelentésre. Boruljunk össze, mert másként nem merem rábízni a naplómat. Mit akarsz te egy harminchárom éves agyonhajszolt, elvált asszonytól, akit most hagyott el a barátja...

LÓNYAI: Több mint tíz éve vagyunk ugyanannak a baráti körnek a tagjai, több mint tíz éve tudunk egymásról majdnem mindent, szemünk előtt folyik a másik élete, közben a kör már többször is összekeveredett, ez elvált attól és hozzáment ahhoz, de összejámak, te egyedül maradtál, aztán kívülről hoztál valakit a bandába, szóval minden volt már, csak mi — véletlenül — mi miég nem találtunk egymásra úgy istenigazából ...

BORI: Rettenetes pali vagy, rettenetes: Nem, hát nem! Nem és nem! Csak azért se leszek a szeretőd, érted! Nem! Beláthatod Attila, gépírónő vagyok, csak az.

LÓNYAI: Aludjunk még egyet a dologra. Holnap újra eljövök. És próbálj meg hinni nekem egy kicsit. Hidd el, áhítom. óhajtom, mindennél jobban kívánom, hogy aki a naplómat először hallja és rögzíti, az enyém legyen, és én az övé.

BORI: Fújj! Nem szégyellsz ilyen csöpögés hülyeségeket mondani nekem tízévi barátság után ...

LÓNYAI: Bocsáss meg. Igazad van, fogalmazzunk modernebbül. Arról az előbb említett hiányról nálam már nem beszélhetünk.

BORI: No jó, holnap azonban nem érek rá, úgyhogy csak holnapután gyere újra.

LÓNYAI: Most megint régiesen: remélhetek?

BORI (kissé elbizonytalanodva, valami titokzatosság-félével a hangjában felkacag): Egy új tulajdonságodat én is felfedeztem: kedves is tudsz lenni... (Megszakad az írógépkopogás. Kattanás.) BORI (magában, belső hangja, miután leírta az utolsó mondatot):

S vajon itt miért zárta el a csibész? Nem is sejtettem, hogy ezt is felveszi... Mi is történt ezután? Megcsókolt? Alig ismertem meg a saját hangom. Az én hangom itt szerepel először a naplójában. A 613. oldalon. A feleségéé még nem szerepelt. Furcsa egy napló ez! Honnan tudta, hogy ez a beszélgetésünk érdemes lesz a naplójába iktatásra? Gond nélkül hullottam az ölébe. . Elképzelte, eltervezte, és én beleszerettem. Vagy nem így történt? Mostanában úgy érzem, hogy már réges-régen, hogy mindig az övé akartam lenni, és az volt az érthetetlen, hogy mi nem találtunk egymásra ... Ez valószínűleg csak öncsalás. (Sóhajt.) Jobb, ha dolgozom. Hányadik oldal következik? Hatszáztizen- három volt... (Papírt fűz a gépbe.) Azért sok mindent összebonyolított ez a szerelem. Titkunk van a társaság előtt. Sokszor persze úgy érzem, mindenki tudja, még Lónyainé is. Lónyainé. Azelőtt csak Mártának hívtam. Én szeretnék Lónyainé lenni? Nem nagy üzlet: ezen a hatszáz oldalon legalább harminc nő van ... Jézusom... és, ha ezután is? ... ettől a szalagtól kezdve én is meg leszek csalva... csak nem ad ide nekem olyan szalagokat... eddig is mindent ideadott... Igen, mert tudta, hogy legalább egy év beletelik, amíg utolérem ... Egy év ... egy éve tart... már gyerekem is lehetne tőle ... Zavaros fejű nő vagyok ... mindegy, jó vele ... nagyon bizonytalan és kilátástalan az egész, de jó ... Ilyen közeli kapcsolatban senkivel sincs ... ennyit senki sem tud róla ... Még Lónyainé sem! Munkára.

(Leüti: 614. Kattanás.)

LÓNYAI: Jégtáblának érzem magam. Tehetetlen, a'karattalan, úszó jégtábla va708