Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)
OLÁH JÁNOS Vissza* Olyat kerestem, ami eredése táján ketté ágazik, hogyha itt sikerül levágnom, a bütyköt gömbölyűre faraghassam, s a vékonyabb ág csonkjából fogany- tyút csinálhassak. A sok mellékkörülmény, a ki nem mondott, csak érzett követelmények a véltnél sokkal nehezebbé teszik a feladatot. Ez a sziget meg különösen nem alkalmas hely. Sűrű, beteges nyárfabozót növi be a szabadon hagyott kavicsos síkságot. A középen húzódó sövényben akác, bodza, s futótövis keveredik. Ezen túl, a gyümölcsösökre csősz vigyáz. Amit a nyárfabokrok szabadon hagynak, a néhány kiemelkedés, a töltés s a szigetcsúcs lekopasztott felszínén szabadon csapkod a szél, a vörösre fonnyadt gyér, zsurlós fű alól kilátszanak a kavicsok. A töltésen állok, hogy körülnézzek. Ingem alá beárad a víz telített, kátrányos, illata, s nemcsak a ruhám, a szám, a hajam is teli lesz vele. A csónak lánca a deszkának koppan, a hullámzás meg az ár felváltva rángatják pórázukon. Sokan voltunk, amikor iskola után, épp csak a táskámat dobtam le, elindultunk, és most sehol senki. A zajok még üzennek, ki merre tűnt el, a bokrokból csörtetés, a pályáról labda pufogása hallatszik, de ahogy lerohanok a töltésről, s belesüllyedek az aljnövényzet susogásába, már semmit nem hallok. A kivájt földút a kerteken túl vezet, a sziget csücskébe egészen. Itt indulok el. Nem sietek, mert hova is sietnék. Egyszercsak megakad a szemem az egyik sövénybokor törzsén. Nem túl egyenes, de egyébként minden megvan rajta, amit elképzeltem. Talán egy kicsit vastag. Ámbár ez csak a levágást nehezíti meg, használni annál jobb lesz majd. Előveszem a késemet, és nekilátok. A földön, hamuszürke, szétmálló homok, hasalok, és szuszogva faragom a kemény, hajlékony, ismeretlen ágat. Könnyebbnek képzeltem, nem ilyen szívósnak, ez magába engedi, aztán visszalöki a pengét, nem nyeli el, nem enged forgácsot. Még jókor volna, de sajnálom itt hagyni. És mennél tovább tétovázom, annál több elfecsérelt fáradtság, erőfeszítés köt meg. A kevés eredmény, amit lassan mégiscsak elértem elmélyíti ragaszkodásom. Örökösen fogytán levő erőm mindig és mindig újra támad, de sajnos már a kezdet kezdetétől egyformán elégtelen lendülettel. Megszokhattam volna. Ha lehetne, bizonyára meg is szoktam volna, de nem lehet. A századik, az ezredik kudarc egyformán az újdonság erejével lep meg. Tenyeremben keletkező hólyagok zsibbadását, lüktetését szorongatom. Nehéz megtartani a kést, mert a penge gyönge, és ide-oda hajlik. Annyira szorítom, hogy csaknem remeg a kezem. így is egészen apró morzsákat sikerül csak előkapamom a homokos mélyedésből, amit markommal ástam, hogy szabaddá tegyem az elágazás alatti részt. A héjat, ez viszonylag könnyebben ment, már körbe lehántottam, most a fa fehér, zsíros húsát rovom, és szinte, legalábbis ez az érzésem, semmit nem haladok. Az eredmény ennek azért ellentmond, egy keskeny árkot sikerült kimélyítenem, érdességét jólesően tapintja meg fáradtságtól reszkető, horzsolásoktól égő ujjam. Korai volna megpróbálnom eltörni, ezer rossz tapasztalat figyelmeztet, biztosan behasadna, és akkor minden * Részlet a szerző azonos című regényéből. 59
