Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Oláh János: Vissza (regényrészlet)
eddigi erőfeszítésein oda. Tovább araszolok hát előre. Előre? Nevetséges. Miért nem bízom magamban? Mindig ez volt a baj. Soha, soha nem sikerült még. Egy madár rebben bele, s csap váratlanul éles zajt mellettem a sűrűben. Észre se vett. Megszoktak, nem törődnek velem. Meglesni őket, amire máskor annyi gondot fordítottam, semmiség volna, de most meg már nincs kedvem hozzá, és így múlik el a lehetőség. Figyelmem egészen összekuszálódott, a szemembe tolakvó látványt, amibe bele-belehullik a szemöldökömről aláereszkedő izzadtság egy- egy esöppje szívárványos, örvényes fénytöréseket kavarva maga körül, nem vagyok képes fölismerni, mintha valami idegen, furcsa vidékre látnék egy eddig még soha föl nem nyitott ablakon. Kénillat száraz -köde gomolyog föl, terül szét, telepszik bele minden résbe, nyújtja ki felém a nyelvét, vicsorítja fogát. Ahol fekszem, a szürke, hűvös-meleg homokban bogarak bozsognak, legyek, hangyák, pókok s a levélrohadékban néhány mord ganajtúró, a tüskék hegyén katica. Semmit se szeretnék, semmire se várok, a legjobban azt szeretném, ha minden így maradna. Nem azért pihenek meg néha-néha, hogy abbahagyjam, hanem, hogy újult erővel nyugodtabban kóstolhassak bele a fullasztó fáradtságba megint. Hogy mennyi idő múlik közbe-közbe, egyre kevésbé érdekes. Itt, e sövény alá szorulva a szürkület lehellete érzik a legnyíltabb délben is. Zavar, hogy minden erőmet beleadom, amikor alapjában véve szívesen halogatnám célom elérését. Nem tudom, mitől tartok, de úgy látszik, mégiscsak tartok valamitől. Túl nagy erővel nyomom, s az ág is ingadozik már, egyszerre beszorul a kés pengéje. Hirtelen támadt mérgemben meg se fontolom, mit kéne cselekednem, csak rángatni kezdtem, olyan erővel, ahogy az indulat diktálja. Egy halk roppanás, és kezemben tartom a nyelet, a pengét pedig a frissen vágott hasadék szorosa őrzi. Utána nyúlok, puszta kézzel is meglepő könnyen emelem ki. Ügy látszik, én cselekedtem hibásan, s nem az ellenállás volt nagy. Föllélegzem. Nincs mit csinálnom, gondolkodom hát, hogyan tovább. Le kéne törnöm, de még mindig túl kockázatos, elhasadna, tudom. A nyelet forgatom a tenyeremben, nézem a kiálló pengecsonkot, a repedés friss ércmintázatát, meg aztán a fekete régi hibát itt a fok mellett, hát ezért törött el. Ezért is. Megpróbálkozhatnék a kisebbik pengével. Ezt ugyan még soha nem nyitottam ki, fekete zsíros piszkából a körmömmel próbálom kifeszegetni, de nem megy. A fa kérgéhez ütögetem a nyelet, azt remélve, hogy így talán jobban enged a piszok ragasztása. Nedvező, almazöld sebeket ütök vele a kérgen. Abbahagyom. Nézek magam elé, és nem készülök semmire. Aztán megint csak a körmömmel próbálkozom. Sikerül. A penge papírvékony, és egészen kurta, a hegye is le van törve. Nem emlékszem rá, mikori lehet, talán nem is én csináltam, hiszen nem volt új maga a kés sem, amikor kaptam. Apám találta valahol, megjavította, és nekem adta. Innen van biztosan a törés, csak innen lehet. Mielőtt végleg elindulnék valamelyik nyomon, s belebonyolódnék a jóvátehetetlen cselekvések dolgaiba, visszafordulok, s gyorsan mással kezdek foglalkozni, hogy már-már magamat is megtévesztem. Óvatosabbnak kell lennem, mint eddig voltam, mert ez a penge még köny- nyebben eltörhet, s akkor már nincs több lehetőség, kárba vész, amit eddig csináltam. Az idő nem számít, ha egyszer célba érek, sem a fáradtság, erről nem kérdez senki. Sajnos érzem belülről, hogy nem sikerülhet. Azért csak nem adom föl. Tudás helyett hanyag sejtelmek szülik bennem a gyanút. Sejtelmek, amik éppen csak hogy megérintenek, úgy rebbennek át rajtam, amikkel közeli kapcsolatba kerülnöm, amiknek mélyére jutnom nincsen mód, lehetőség, bár belső indítékaim erre ösztönöznének. Arra mindig, ami hiába? Zárd be a kaput, légy magad, ahogy még sohasem! Mire való ez az indulatos gyanakvás, amikor még 60
