Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Bálint Tibor: Zarándoklás a panaszfalhoz

két regény világa közti logikai-lexikai összefüggést kívánja nyomatékosítani, de nemcsak azt. E nyomorék ember míg ott a kolozsvári külvárost „veszendő Szodomának” látja, és szektaalapító messiásként vonul végig a Zokogó majom nagyívű világán, folyamatos transzcendencia — igénye itt totális amoralitásba csap át. „Én leszek az új Antikrisztus, aki ünnepeltetni fogom magam, aki megmosatom a lábaim is veletek, és két marékkai szórom a pénzt. Hiszen az árulóhoz és eretnekhez mindig is tapad a bankó, és csak a bolondok hiszik mindmáig, hogy Júdás felbukott a földjén, vagy kiomlottak a belei” — üzeni volt gyülekezetének. Ki akar vergődni a rút világ és gyarló eszményei hálójából, de ugyanolyan veszélyesen torz és zsarnoki pályát fut be, mint a sztálinista Kenyér vagy Zsákos. Számára a hit immár „a reménylett dolgok valósága és nem az elénk táruló világ” s a remélt valóság ördögisége utalja-löki egyre mélyebbre: szétdúlja családját, nőket szerez és bujálkodik, bűnügyekbe keveredik, de Antikrisztusként sem tud bosszút állni saját balsorsán. A külvárosiak élete — mint Bárányé is — már a Zokogóban is csak vegetáció volt, ahogy ezt a mű egyik kritikusa megjegyzi: „ez az embercsoport nem ért rá arra, hogy önmagával törődjék, hogy megtervezze és megvalósítsa humánus önmagát” (Pomogáts Béla). Bárány sorsát Bálint Tibor e regényben ésszerűen igazolhatónak kalapálja: majdnem szó szerinti elrohadásában az ember itt a végsőkig fokozott felbomlását szenvedi el. A sárban való röfögés-böfögés metaforájától a gyermek tudatos megrontásán, véren-ha- lálon keresztül az elmegyógyászat zárt osztályáig; hogy végül az állati-isteni mivoltát érző ember a földre bomolva „pengeélű fűszálakat” legelhessen. Megrendülést ha érzünk, az elhulló emberért érezzük, de Bárány Lajos a Zarándoklásban már nem ugyanazt a szerepet játssza, mint az előzőekben. Amikor a történelem fokozott mértékben kiuzsorázza az embert — itt is, a Zokogó majomban is —, Bálint megjelenítéseiben mégiscsak adottak azok az elemek, azok az embereszmények, akik őrizni akarják az emberséget, az igazságot, hogy hűek maradjanak magukhoz, a földhöz. De Bárány a folytatásban nem a becsületes esendőséget, hanem az aktuális antimo- rált, a dolgok végzetes szétesését példázza. Bukásában cáfolat: egy kor termelte ki és dobta a kiúttalanság szemétdombjára, olyan kor, amely torzításaival, visszaéléseivel, hamis érték- és magatartásrendjével sem tudta bizonyítani: nincs kiút.

Bárány esendő életpályája a regény legkidolgozottabb és a Zokogó majomból eredően a legmotiváltabb eleme. Zárt, befejezett életút, története az utóbbi ötven év történelmét is jelenti.

Ha a Zokogó majom a változás regénye és „dinamikája a hányódás, a kavargás, a hánytató céltalan hullámzás” (Bata Imre), a Zarándoklás a panaszfalhoz is az. De mint a cím is jelzi, ez az elmozdulás nagyon is konkrét irányt kapott és egyben nagyon is konkrét időbeliséget is jelent. Folyamatos történelemalattiságról beszéltünk a Zokogó majom kapcsán, mert ez az állapot lökte-taszította céltalan kényszerpályákra hőseit, itt azonban már egy elképzelt és reménylett „panaszfalhoz” vezető úton vonatoznak, autóznak, gyalogolnak a személyiségüket vesztett vagy féltő, közérzeti- erkölcsi válság elől menekülő hőseink. Az állhatatosokat a félelem gyötri-emészti, méghozzá egy soha-nem-volt, soha-át-nem-élt formában: „Életében most először félni kezdett, s a legkínzóbb az volt, hogy félelmének nem volt semmi határozott tárgya, mert egyetlen embertől sem tudott volna megijedni. Ezt a magabiztosságot az adta régebb, hogy ő senkinek sem ártott, semmi olyasmit nem tett vagy mondott, amit ne vállalna. És most egyik napról a másikra mégis félni kezdett.” A regény cselekménysorának haladásával egyre inkább elkerülhetetlenné válik a hősök „za- randokútja” a történelem panaszfalához, hogy a még megmaradt erkölcs nevében felírják, kikiabálják, elrimánkodják igazukat, emberi eszményüket, bukásuk minden nyomorúságát. „Mert elalvás előtt egyszer csak előbújik rejtekéből az az igen éhes, lompos, lucskos kutya, és istenhulladékot, istendarabkákat keresgél (...) Jó volna legalább csontszilánkjait meglelni a szentségnek, az igazságnak ezen a földön.” Az esendőség nyomorultjai, akik a hatalom, a zsarnokság kiszolgálói és letéteményesei, pályájuk hanyatló ívében keserű rezignáltsággal vagy átkozódó ordibálással zengik el jajkiáltásaikat. Az első rész szétrajzó, változatos ívű életútjai a Zarándoklásban

700