Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Bálint Tibor: Zarándoklás a panaszfalhoz
nem a társadalom perifériáján kényszerülnének vegetálni” (Bata Imre). A Zarán- doklás „párhuzamos életútjainak” hősei a realitások ötvenes évekbeli szorításában ugyanígy vegetálnak és elszenvedik a történelmet, de e világban már akadnak olyanok is, akik a hatalommal való cimborálást, a hittel való visszaélést, az emberséggel való tervszerű manipulálás ördögi útját választják. Ilyen hősöket már ismerünk az utóbbi évek hazai regényirodalmából — jelentékenyen megnőtt az ötvenes éveket ábrázoló művek száma —, de Bálint regényével a megfogalmazás további érvényes árnyalatot kap, a kör pedig az országhatáron kívüli valósághelyzetekre bővül. Ilyen hős a műben Zsákos néptanácsi titkár aki, tegnapi életében még pucér fenékkel rakta a téglát és újságpapírba sodort cigarettát szívott, s aki persze „nem végzett magas iskolát ... csak az élet iskoláit járta ki, s azonfelül a szükséges káderiskolát”, de aki az Űr 1957-ik esztendejében kiskirályi agresszivitással töri fel az elsötétülő hálószobák ajtaját, aki kiirtatja a falu kutyáit (ugyan „miért vonítanak egyvégtében ezek a dögök?”), törvényt tart, büntet, kisemmiz, elbocsájt, önkényeskedve szeretteti önmagát, s akit hatalmából egyedül csak a pletyka mozdíthatja ki, mert „ez az egyetlen eszköz, amellyel gyűlölői törleszteni igyekszenek a háttérből”. Tönkretesz és szétzülleszt. Akár Kenyér, az iskolaigazgató, aki ortodox szellemű református lelkészből lett ortodox marxistává (ellenfele és áldozata „Júdások Júdásának” nevezi), aki ama bizonyos damaszkuszi „körúton” nem hitet cserélt, csupán a régi dogmákat helyettesítette számára hasznosabb újakkal, mert felfogásában a hit nem a „reménylett dolgok valósága”, hanem saját nagysága kiteljesedésének ábrándja, s aki végül a történelem ás szubjektuma adottságait követve az inkvizítor véres palástját is magára ölti. Vált igazuk tragikusan intoleráns, rendezőelvük csupán az ortodox szigor mértékegységével mérhető. A tehetséges ember önmagában veszélyes, a nagyratörő, akarnokoknak pedig mindenáron cselekvési lehetőséget kell biztosítani, sugallja Kenyér Pál világa. Ha Bálint Tibor csupán ezt a két regényhőst emelte volna reflektorfénybe, vállalkozása akkor sem tűnne olcsó belenyugvásnak, de azzal, hogy e magatartásforma létezésének életrehívó mozzanatait is képes összerántani egy adott pillanatban, műve fokozott érdeklődésre tarthat számot. Zsákos és Kenyér számára a világban élő ember védtelen, s hogy ezt valóban elhihessük, a történelem nyomorúságát kell újraéreznünk. Az áldozatok elviselhetetlen pokolként értékelik a jelent (Pénzes, Halmi), moráljuk hiába emberszabású. Halmi így meditál, amidőn mint orvost a megvesztegethetőség — egyébként hamis — vádjával vallatják: „Micsoda seggfej! Nem a való tényekből indul ki, hanem a rágalmazásból.” „Bizonyítsa be, hogy ártatlan, s akkor hiszünk önnek.” — Valahogy így hangzik a különös törvényszéki tárgyalás, ahol nem a vádra hanem a védekezés kilátástalanságára épül minden. (Kiemelés tőlem. — A. L.) Zsákos és Kenyér ugyanúgy az igazságtalanságot választják, mint Camus hajdani német levélpartnere, aki ezzel a választással „az istenekkel helyezte magát egy sorba”. De eme kisistenekben meglevő antimorál mégis megerősítőkre, kiszolgálókra, tehetetlen bábú-emberekre talál egy zavarosan új és megrendítően nagy távlatú történelmi pillanatban — ez a regény elfogulatlan és átélhető beállítása. „A szocializmus eszméje hatalmas, de hirdetői nem mind óriások” — mondja a regény egyik gondolkodó figurája, de ezzel mintegy hamut szór saját fejére, mert a gondolattal saját — közeli — halálát sürgetted. A mű átlagemberei csak vergődnek a zsarnokság hálójában, ugyanúgy kiszolgáltatottak, mint a Zokozó majom hősei és ők is elszenvedik a történelmet, mert világosságot teremteni sem itt, sem ott, nincs lehetőségük. A Zokogó majom alakjai közül egyedül Bárány Lajos — itt már aposztata — figurája bukkan elő újra teljes életnagyságban. Bálint Tibor műveinek viszatérő kérdése — ő maga nyilatkozta 1970-ben —: „hogy a kisember, ebben a kavargó világban, amikor annyi minden történik akarata ellenére, hogyan őrizheti meg lelki érzékenységét és humánumát, a maga életében és a külső dolgok megítélésében”. Tegyük hozzá, a Zarándoklás hősei is kisemberek, akiknek közérzetében néha összecsomósodik a kétely, a lázadás, a kisajátítottság nyomorának feszültsége, de képességek és szerencsés körülmények híján nem a teremtés és összegzés, hanem személyisegük felbomlása felé haladnak. Bárány aposztata újbóli megjelentetésével Bálint a 699
