Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Mándy Iván: A Trafik

zata, foglalata szinte a világnak. Krúdy kiskocsmája — Komlós Aladár kitűnő megállapítását idézzük — „közvetlenül a nihilizmus partján fekszik, időbelileg pedig a fin de siécle korszakában van”. Mándy trafikjai — a belvárosiak csakúgy, mint a kültelkiek — sem esnek messze éppenséggel a nihil partjaitól, időben pedig az utóbbi félszáz év megannyi stációját jelképezik. Finom szomorúság és rezignáció szitál reájuk, a homályból derengnek elő fáradtan esti és éjszakai fényeik, otthont idéznek némelykor, másszor börtöncellához hasonlatosak. Két világ, kettős mitológia épül bennük — körülöttük egyszersmind, a szerző kettős optikájának, kettős nézőpontjának következményeként. A „kint” és a „bent” dialektikája szintúgy kompozíciós eleme a könyvnek, mint a „most” és a „rég” dualizmusa. A trafikból a külső világ, amon- nan meg a trafik mitológiája szerveződik, s egyik sem értheti meg a másikát; önmagára zárva, képzelgésekre hagyatva burjánzik — lombosodik mindenik. Magányok, boldogtalanságok, sóvárgások néznek farkasiszemet magányokkal, boldogtalanságokkal, sóvárgásokkal, az enyhülés, a feloldódás, a találkozás leghalványabb esélye nélkül, ki-ki a maga sorsának, reménytelenségének páncéljában fulladozván. Kétes egzisztenciák „bitangolnak” a Trafik körül, kallódó — hulló felnőttek avagy a frusztráció kínjait nyögő kamaszok zarándokútjait követjük, hogy az ablaküveg vagy a pult túloldalán idegenség, zárt arcú közöny, netán kétségbeesett vágyakozás, oktalan indulat fogadja őket. A kapcsolatteremtés megannyi csődjének szemtanúja a Trafik és környéke, s a ritka ellenpéldák irgalmas látszatok csupán. Csüggedten lehorgad- nak a vágyak, a társkeresés gesztusai megválaszolatlan maradnak avagy félreértik őket, s a semmibe hullanak a monológok és a párbeszédek. Nagyobb a fontossága és a realitása egy marokba szorítható krumplinak, mint minden tüsténkedő emberi szónak és mozdulatnak. S a múlttól sincsen szabadulás; determinizmusa mindenható, még akkor is, ha részben magunk teremtjük önmagunknak. Megszólít a tudat mélyeiből, beköltözik tárgyainkba, környezetünkbe. Jóvátehetetlen emlékeink közt senyvedőnk és tébolygunk, akár Diamant Béla, a trafikos. S a kép mind reménytelenebb. A mű végéhez közeledve egyre gyakoribbak a jelen látványai, gyorsul az elbeszélői ritmus is. Sűrűsödnek a tragikus epizódok, nőttön-nő az idegenség gyötrelme. A múlt Trafikjában volt még valamely szertartásjellege a létnek, kínálták — elvétve legalább — a meghittségnek a látszatát. A jelen trafikja a gépies monotóniát ismeri csupán. Ezért zárul a könyv a tűrhetetlenség képeivel — jeleneteivel, ezért fordul (kétszer is!) az abszurd lázadás dimenzióiba, hogy legvégül — már-már verssé lényegülvén — elsóhajtsa egy múltba tűnt világ, a Trafik elégiáját. A „bezárt trafik vasajtaján” lógó „tépett szálú, komor zsineg” csüggedten jelképes. Egy gyilkolásra és öngyilkosságra egyaránt hajlamos korszak szimbóluma is lehet.

Korántsem ily nyilvánvaló és egyértelmű mindez a Mándy Iván könyvében. A Trafik talányos alkotás, s az átlagosnál jóval intenzívebben érvényes reá Jean-Paul Sartre vélekedése: „...mindent az olvasónak kell kitalálnia, örökösen meghaladva a leírt dolgot. Kétségtelen, hogy vezeti az író, de csak vezeti; a leszúrt jelzőkarókat, melyek közt nincs semmi, az olvasónak kell összekötnie, s neki kell túllépnie rajtuk ... az olvasás irányított alkotás.” Mándy valóban alkotótárssá avatja olvasóját. Kevés jelzőkaróval dolgozik, s az elhallgatott dolgok legalább annyira fontosak (olykor lényegesebbek is!), mint a kimondottak. Modern, a költészettel rokonuló epikát teremt, ezért is oly nehéz a könyvet a hagyományos prózapoátika fogalmaival bekerítenünk. Maga a műfaj is problematikus. A szónak eredeti, 19. századi értelmében bajosan minősülhet regénynek A Trafik, s még kisregénynek is nehezen. „Itt hát megint egy pompás kihágás történt a műfajszabályok ellen — idézhetnők a Krúdy! recenzáló Adyt —, íródott egy regény, mely sehogy sem regény.” összefüggő, egy végből szabott cselekménye, központi hőse nincs, csupán visszatérő helyszínei, figurái és szituációi, mellőzi a formállogika törvényeit és az oksági determinizmust, haladván inkább a „szabad” asszociációk fonalán, úgy alkot dinamikus struktúrát, hogy látszatra csak statikus epizódokat sorjáztat — hosszan lajstromozhatnók még az eltéréseket és a hiányokat. Tér- és időkezelése is eltér jócskán a szabványtól. Színterei szeszélyesen rendeződnek egymás mellé, híján mindennémű fontossági sorrend697