Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - MŰVÉSZET - Major Máté: Sugár Andor emlékkiállítása Szombathelyen

nekem is, Bandi viszont, alig harminc évével akkor már „öreg” mozgalmista volt.) Bési Huber múzeumvezetésre tanított minket (még én is csináltam ilyent a Szépművészeti Múzeumban), művészeti-építészeti előadásokra készültünk, hogy munkásotthonokban szerepelhessünk, és szemináriumot hallgattunk Madzsar József előadásában, akinek tudása és embersége, mondottainak soha azóta nem érzett, izgalmas érdekessége óriási hatással volt ránk. A magunk számára tartott, mintegy önképző jellegű előadások sorában — jól emlékszem — Bandival közösen adtunk elő — India művészetéről. (Azért Indiáról, mert Madzsar Hevesi Ivántól egy sereg diát kölcsönzött részünkre, és az osztozkodásnál kettőnknek éppen az indiaiak jutottak.)

Aztán, 1933—34 fordulóján, megalakult a Szocialista Képzőművészek Csoportja, s valamivel előbb, ennek kommunista sejtje. Mindkettőben szinte állandóan együtt voltunk Bandival és szorgalmasan tettük sokféle dolgunkat. Barátságunk már a Vasvári Pál utcában bontakozott ki, gyakori együttlétek során, — Bandi Sas utcai műtermében, majd a Dési Huber kiköltözése után birtokbavett (akkor) Vilmos-császár- úti lakásban, meg a mi — akkor sűrűn váltott lakásainkban — vált bensőségessé.

Így ismertem meg Sugár Bandit, testileg-lelkileg olyannak, amilyennek — nyilván — mások is megismerhették. Zömök, gömbölyödésre hajlamos, de izmos, erős felépítésű fiú volt. Kellemes megjelenésében mintegy inkarnálódott emberi kedvessége, jósága, mindenkori segítökészsége. A munkában mindig hajlandó volt a nehezebbjét vállalni — persze komolyabb illegális ténykedéseit nem ismerhetem —, de egyszer, a harmincas évek derekán, egy nyári éjszakán, együtt ragasztottunk illegális plakátokat Óbudán. A nehezét, a ragasztást ő végezte, nekünk — feleségének, Katának, s nekem — csak a „biztosítást” kellet vállalnunk. Amikor pedig Dési Huber lebukott, azonnal megjelent lakásomon, és Pista képét, melyen pár szó volt olvasható, már nem is tudom, Marxtól-e vagy Lenintől, gondosan átszínezte, nehogy „baj” érjen. Ezek, persze, apróságok — épp ezek jutottak eszembe —, de nagyon jellemző apróságok.

Volt Bandinak egy sajátos félmosolya, benne kis titokzatossággal, kis szomorkás hangulattal is, de, mindenekfelett, a kisfiúság valami leírhatatlan bájával. Ebből a mosolyából 1944-ben kaptam még egy utolsó villanásnyit. Egészen véletlenül találkoztunk a Dologház (a mai Szántó Kovács) utcában, s pár szóra megálltunk. Üjságolta, hogy éppen a nősüléséhez szükséges papírok ügyében szaladgál. Körülöttünk a második világháború, a fasiszta dúlás végkifejletének borzalmai, s az ő szájáról mégis ellebbent az a bizonyos mosoly, úgy éreztem: most egy kis boldogság reménye is melegíti.

Az ostoba véletlen közrejátszásával rövidesen lebukott. S pár hónapra rá megölték. Emlékezzünk rá becsüléssel és szeretettel!

#

695