Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - MŰVÉSZET - Major Máté: Sugár Andor emlékkiállítása Szombathelyen
„ ... mint annyian érdekes és bátor művészeink közül” — írja Rabinovszky — „ő is jóformán autodidakta volt; Podolini Volkmann iskolájában tanult ecsettel és festékkel bánni. A rendszeres elemi képzés hiánya, kétségtelenül, tehertételt jelentett pályáján, és képein megérzik a küzdelem az ellenálló makacs anyaggal. A szabadiskola szabadossága csak a könnyűek számára könnyebbség, a lelkiismereteseknek, az igazi művészeknek sok csalódás, sok kielégítetlenség forrása. Sugár elhivatottságát igazolja, hogy neki-nekiiramodása, kísérletező újrakezdése minden fordulóján jelentős műveket tudott alkotni.” „Pályája kezdetén szerencsésen hatott rá Dési Huber puritán nagyvonalúsága. Amikor munkást, parasztot festett tűzfalak sziluettjei, kopár földek között, minden patetikus felkiáltást került. Indulatát nehéz testek tömbjeibe zárta, s ezek feszítőereje csak annál mozgalmasabbá vált, mivel rejtett maradt. Festői előadásmódja hol szűkszavú, leegyszerűsített, hol a vaskos, tésztás festékfelrakás dinamizáló domborúságával hat. A gyötrelem s a tiltakozás kifejezését maga a képírás foglalja magába, nem oly fékevesztett lázongással, mint Van Goghnál, hanem fojtottan, heorikus sivársággal.” „Később, szicíliai útján Sugár kissé felszabadul a nyomás alól. Ecsete most szabadabban száguld, hullámzóan a vászon síkján, hullámzó-vajúdó világot varázsolva Szicília piros, kék, zöld egéből, hegyoldalaiból, öbleiből” „Az utolsó években, a háború alatt mozgalmas világlátása új, szörnyű, torz értelmet nyert. A német expresszionisták látomásai most hirtelen időszerűekké váltak Sugár számára, s az elszenvedett történelmi lázálom a vásznon is vigyorgó látomássá válik, egy olyan világgá, ahol az ember együtt fetreng az alaktalan légkörrel, a földdel, a tárgyakkal, valami félelmes, lélegzetakasztó forgatagban. Kevesen voltak, akik a borzadálynak ilyen erőteljes formában tudtak testet adni...” Ezeket írta akkor Rabinovszky, Sugár első emlékkiállításáról, amikkel nagyjában-egészében egyetértek. * Ami mást, ezeknél többet már én mondhatok róla, az Sugár Bandira az emberre, az elvtársra, a jóbarátra vonatkozik. Nemrég jelent meg emlékezéseim második kötete a Férfikor Budapesten, s ennek egy fejezetében a Szocialista Képzőművészek Csoportjáról, elő- és utóéletéről is elmondom, amire emlékszem még. Talán nem túlzók, ha azt állítom, hogy ennek a mozgalmi, a politikától elválaszthatatlan művészeti munkának és mindannak, ami körülötte, benne forrongott — kezdődött, alakult, de be nem fejeződhetett — nyomai kitörölhetetlenek életemből. Ezekből alakult új világ- szemléletem, politikai és művészeti meggyőződésem, ezeknek köszönhetem új társaimat és új barátaimat. Közülük való volt Sugár Bandi is, akivel a mozgalomban ismerkedtem meg, éspedig 1931-ben. Ez már azután történt, hogy a Simplon Kávéházban (az illegális Kommunista Párt akkor még rejtve maradt kezdeményezésére) néhány fiatal művész — köztük én is — elhatározta: valamiféle formában megindítja a művészetben és a művészettel a szocializmus szolgálatát. Emlékszem ezidőből egy „kultúrest”-re, a „nemesfémesek” szakszervezetének székházában, — úgy sejtem a VII. kerületi Kazinczy utcában — amikor először vettem részt ilyenen lelkesen, izgalommal, s egy kicsit szorongva is. A műsorról csak annyira, hogy Dési Huber Pista szavalókórust vezényelt, s hogy Szabó Ferinek néhány művét énekelték. Alighanem itt találkoztam először Sugár Bandival, hiszen ő is „nemesfémes” volt. Rövidesen létrejött aztán a Vasvári Pál utcai műterem közössége, melyben, rövid másfél évig a leendő Csoport alapítói már csaknem teljes létszámban együttdolgoztak. A műteremben, a kollektív modellrajzolás és egyéni festői-szobrászi, sőt építészeti tevékenység mellett, előkészítő munka folyt a mozgalmi munkára — művészetire, politikaira egyaránt. (Azoknak, persze, akik még nem voltak „bekapcsolva”, tehát 694
