Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Őstörténetünk I.
István kitűnő Verecke híres útján, Budapest, 1975, és a szegedi Egyetem nagyszerű összefogása a magyar őstörténet forrásainak kiadására (I—II. kötet Szeged, szerk.: Hajdú Péter—Kristó Gyula—Róna-Tas András, 1976), a Németh Gyula Emlékkönyv, Budapest 1976. — Ligeti Lajos összegyűjtött török nyelvészeti dolgozatai. Budapest, 1977, zenei lángelméink kezdeményezéseit zenekutatóink a helyszínen terebélyesítet- ték stb. — mutatják azt a szellemi élénkséget, amelyre örömmel néz e kis kötet szerzője, aki az 50-es években magányosan küzdött meg őstörténetünk régészetével egyetemi előadásain és könyveiben. Nos ennek a kis könyvnek célja nem ezeknek a munkálatoknak összefoglalása, mert olyan gazdag új anyagot tártak fel, hogy annak kivanatolása méltatlan lenne mind a szerzőhöz, mind pedig történelemtanárainkhoz, akik az eredeti kiadványokhoz könnyen hozzáférhetnek. Más célt tűztem magam elé. Ugyanis a feltáruló nagyszerű új anyag következtében háttérbe szorultak őstörténetünk alapvető kérdései. Azt szeretném tehát, ha ez a kis könyv a sok szétágazó, nagyszerű munka mérlegeléséhez adna vezérfonalat. Mintegy megszabadítana az évtizedek óta belénkidegződött hiedelmektől, amelyek éppen az új adatok özönében veszítették el „egyedül üdvözítő” voltukat. Több mint negyven éve vagyok régész, foglalkozom őstörténetünkkel, és világosan látom, hogy mennyi az elődök egyike^másika által nagy találékonysággal megfogalmazott tétel, amelyről a sok ismétlés kapcsán azt hisszük, hogy a valóságot fogalmazta meg, holott csak egyik lehetőségét tárta fel, és más megoldás is lehetséges. Az, amire magam jöttem rá, jó néhány ponton egyezik Kovács Vilmos kárpát- ukrajnai írónk felismerésével (Forrás, 1978. X. 48), bár sok helyen nem tudok vele egyetérteni. Könyvünk utolsó fejezetében röviden — de hiteles szövegekkel — bemutatjuk őstörténetünkről az emigrációban kialakult nézetek jónéhányát (lásd: Életünk, 1979. 273—289). Végül is: ne őstörténetként olvassák ezt a könyvet, hanem inkább úgy, mint bevezetést őstörténeti könyvek olvasásához. I. Őstörténetünk kutatásának nehézségei „Sokan úgy vélik — mert azt olvassák —, hogy őstörténetünk tisztázott kérdés, csak még arról vannak viták, hogy az uráli-finnugor-ugor-magyar korszakok mikor és hol játszódtak le. Ám sajnos őstörténetünk tudománya nem lezárt, hanem tele van megoldatlan kérdésekkel, s köztük nem csupán részletkérdések, hanem — bizony — alapvetők is vannak. Az alább következők éppen a kérdőjelek jegyében fogantak, és olyan kérdéseket vetnek fel, amelyekre nem mindig tudunk még felelni. Östörténetírásunk hosszú időn keresztül azonosult a magyar nyelv őstörténetének kutatásával. Ügy vélték, hogy a nyelv biztos vezetőnk az elmúlt évezredekben. Ez természetesnek, sőt szükségszerűnek tűnt, hiszen a történeti adatok alig-alig nyúlnak vissza a honfoglalást előző századokig. A magyar nyelv ezzel szemben kimeríthetetlen gazdaságban őrzi sok ezer éves múltunkat, és messze az írásbeliség előtti időkre emlékezik. Az utóbbi évtizedekben a régészet, embertan, állattan, növénytan, néprajz és más tudományok is belekapcsolódtak az őstörténet-kutatásba, s ezzel megszűnt a nyelv- tudomány kizárólagos uralma, de természetesen nem szűnt meg, és továbbra is elsőrangú forrás maradt a nyelv útmutatása. Kétségtelen, hogy ma már megszűnőben van a hitünk abban is, hogy nyelvünk őstörténete mindenképpen azonos népünk őstörténetével. Abban is kétkedünk már, hogy a magyarság ősidőktől fogva ugyanaz, csak különböző „hatások” érték, amelyek azonban lényegén nem változtattak. A bizonyosságok helyett itt is eljött — akárcsak a régészetben — a „termékeny bizonytalanságok” korszaka. Ha Eurázsia népeit nyelvek szerint osztályozzuk, vagy éppenséggel a mindig változó államhatárok szerint nézzük, akkor páratlan szétszabdaltságot tapasztalhatunk. Ha ellenben például az embertan fajtaképletei szerint nézzük, akkor 8—10 fajtakép680
