Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - TANULMÁNY - László Gyula: Őstörténetünk I.
lettel le tudjuk írni Eurázsia bármelyik népét, sőt bármelyik egyedét. E fajtajellegek határai elmosódnak, de egyre gyengülő hullámkörökhöz hasonlóan egész földrészünket: átjárják. A fajtajellegek földrajza semmiképpen nem fedi a nyelvi határokat vagy éppenséggel az államhatárokat, bár a jellegek százalékos arányai észrevehetően el- színeződnek. Ugyanezeket a nagy távlatokat tapasztalhatjuk, ha például a néphitet, népmeséket nézzük: egyszerre megszűnnek a nyelvi határok, s mindenütt önmagunkra ismerünk. A nyelv elválaszt, embervoltunk, hiedelmeink összekötnek. Vagy vegyünk példát napjainkból? A világnézetek hatalmas területek népeit fogják egységbe! Érdekes megfigyelnünk, hogy az állat- és növényvilág is szinte egyértelműen viselkedik az emberrel, csak nagyobb tájegységekben változik ez is, s van középkelet- európai csoportja is. Ha nyelvre és határokra nem figyelve elindulnánk, mondjuk Budapestről a világ négy tája felé csak hosszabb út után vehetnék észre, hogy az emberek megjelenése, alkata, testének arányrendje, mozgás-skálája, arca, szeme-haja színe lassan megváltozik. Messze északon gyakoribbá válik a szőkeség, délen és nyugaton a sötét hajszín, kelet felé p^dig a mongolos elem. E tágas térségen belül senki nem venné észre, hogy elhagyta a magyar nyelvhatárt, és valahol Svájcban jár vagy bajor földön, netán Ukrajnában. A magyar nép jellegzetesen középkelet-európai nép, ahogy népdalunk mondja: „se’ nem szőke, se’ nem barna, az igazi magyar fajta”. Németh László hasonlatával élve: „...ahogy egy-egy vegyi anyag egyéniségét spektrálsáv- jainak elhelyezkedése és szélessége: úgy szabja meg egy nép egyéniségét is csoportjainak és nagy szellemeinek spektrálsávja. Az emberi változatok skálájából: ez megvan, ebből sok van, ez hiányzik: ilyesmivel kell kezdődnie egy népelemzésnek ...” Valóban így van; nemcsak a mai, ezer évet — ha ugyan nem többet — itt élt magyarság vált jellegzetesen középkelet-európai néppé, hanem azok voltak már Árpád magyarjai, meg az első honfoglalók is. Erre figyelmeztet az is, hogy hét vagy tíz törzsből álló törzsszövetségünk tagjainak más és más lehetett a hagyománya — s nyilván származása is! Igen erősen rétegezett fajtaképletünkben benne van Európa és Ázsia minden jelentős fajtája — igaz, nem egyforma arányban. De ha magyar őstörténetet akarunk írni, melyiknek nyomán haladjunk? Netán a „keletbalti”-t vegyük „ősi magyarnak”? — vagy a „turanidot”? — avagy a „pamirit”? — vagy tekintsük a százalékban legnagyobbat, s a többit hagyjuk? Igen ám, de ha például a ,,keletbalti”-t vesszük alapul, akkor a szlávokkal kell osztoznunk őstörténetünkben, ha meg a „turanid”-ot, akkor a török népek tengerébe jutunk. Még jobban megzavarná a képet, ha a kisebb százalékarányban meglevő „alpi”, „taurid” vagy „mongolid” őstörténet nyomát követnők. Pedig valamiképpen mégis valamennyi nyomon végig kellene haladnunk, és figyelnünk az ötvöződések történeti folyamatára. A kérdési még bonyolítja, hogy a legkorábbi embertani leleteinkben is több-kevesebb „idegen” elem mutatható ki, tehát nem „tiszta fajták”. A nyelv egyértelműbb, az embertan sokrétűbb — őstörténetünk pedig ezek ötvöződésében alakult! íme, milyen messzire jutottunk már a nyelv alapján elképzelt „egyenes vonalú” őstörténettől! Emellett az embertan néha a nyelvtudománnyal ellenkezőt tanít. A nyelvtudomány szerint mi az ugor ágból szakadtunk ki, legközelebbi rokonaink tehát a vogulok és az osztjákok. A Zichy-expedícióval közöttük járt Jankó János a nyelvtudósokkal szemben már a századfordulón leszögezi: „Eddig az osztjákot ugor népnek tartottuk, az anthropológiának ezt meg kell tagadnia; az osztják egy doli- chocephal (hosszú fejű), barna szemű, barna hajú ősnép maradéka, mely ugor hatás alá került, ez az ugor hatás a nyelvben kiterjedt az egész népre, a kultúrában és vérben azonoan nem terjedt az Irtisen és Obon túli területekre.” Régi meggyőződésem volt, hogy ha a nyelvészek nem irányították volna az obiugorokra az embertan kutatóinak figyelmét, maguktól soha sem keresték volna ott elődeinket, rokonainkat. Ebben a meggyőződésemben teljes egészében megerősítettek azok a megfigyelésék, amelyeket a finn-ugor népek embertanának nagy összefoglalásában az észt Karin Mark adott (1970). Ha megfigyeljük azt a térképet, amelyen 681
