Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

Embered, ha ki nem múl, újra hág a hágón túl, telne meg a tömlőd.'

A Keringő utca elején, a kívüil-belül fölcicomázott hangversenyteremből estélyi ruhás zenerajongók özönlöttek kifelé. Vörös hajú, zöld ruhás nő szorongott a kijáratnál. Kiabált:

— Péter! Péter! Ne siessenek. Várjanak meg.

A fiú a ,,Péter”-t kiáltozó hangra fölkapta a fejét. Hátranézett: a vörös hajú nő társaságában fiatal férfit és egy pöttöm kislányt pillantott meg. A férfi arca gondterhelt volt.

— Mamikám — szólt a kislány, aki a férfi kezét fogta —, nem akartunk lehagyni. — Odabújt az anyjához, arcát belefúrta a sátorszerű ruha elejébe.

— Rendes tőletek, Jaszikám — mondta a nő. — Ebben a zűrzavarban el is veszíthetnénk egymást. Igaz, Péter?

— Igaz — bólintott a férfi. Arca végleg elkomorodott.

— Uram! — lépett hozzájuk a fiú. — Ismer ön egy Láng Mária nevű hölgyet?

A férfi fölpillantott, szemrebbenés nélkül mondta:

— Nem.

— Hazudik! — mondta erre a fiú, és összecsücsörítette a száját. — De ez az ön dolga. Az enyém pedig, hogy közöljem egy Péter nevű úrral: az említett hölgy halálos aggodalommal várja őt a Díszőrség téri cukrászdában. Jó mulatást! — hátat fordított és elrohant.

— Ne hagyjon el minket. Péter — könyörgött a vörös hajú nő. A kivilágított rakparton, ahol ezrével gyülekeztek a fáradhatatlan karneválozók, izgalommal várták az éjfélt. A vörös hajú nő összekulcsolta a kezét és szenvedélyesen mondta: — Belehalok a fájdalomba, ha ismét egyedül maradok.

— Arra kért — védekezett a férfi —, hogy csak néhány óráig maradjak magukkal. Azt kívánta, csak erre az időre tagadjam meg azt a másikat.

Az asszony kezébe temette az arcát. Sírt.

— Hát nem akar megmenteni?

— Magát nem kell megmenteni — válaszolta a férfi. — Mert ha ennek az az ára, hogy megöljek egy másikat, akinek az életemet köszönhetem, akkor... akkor ...

— Nem meri kimondani?

— De! Vesszen inkább az, akinek a legkevésbé van rám szüksége.

— Nekem nagy szükségem van magára! — kiabált a nő, és zöld szemei, akár délután, az első találkozás alkalmával, villogtak most is.

— Ne beszéljünk többet erről — mondta határozottan a férfi. — Hazaviszem magukat, aztán búcsúzzunk el örökre.

— Eresszen el — sziszegte a nő. — Mit képzel, maga torzonborz! Hogy meri szorongatni a karomat? — A kislányra pillantott: — Gyermekem, Jaszikám, hallod? Bántják a mamát. Rúgj bele ebbe az emberbe. Rúgj, hadd fájjon neki.

— Ha egész este csak pofozni fogsz — felelte csöndesen a kislány —, a bácsit akkor sem bántom.

A nő arca vörös lett. Sziszegve összeszorította fogait, majd pofon csapta a gyereket.

— Te kis idióta! Széttaposlak!

— Jaj, bácsi — sírta el magát a kislány —tessék azonnal elszaladni! Tessék azonnal elhagyni a mamát! Nem érdemli meg, hogy láthassa magát.

— Nem! Itt marad! Ha egy lépést tesz, megfojtom a gyereket!

Körülöttük'ekkor fergeteges tapsvihar robbant ki. A kislány mosolyogva fordult a sebtiben összeverődött közönséghez. Meghajtotta magát, és ahogy a mikrofon előtt az énekes sztárok szokták, dalolva megköszönte a tapsot:

673