Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)
— Köszönjük, köszönjük. Aztán kézen fogta a másik két szereplőt is: A nő és a férfi arcukra szerény mosolyt erőltetve, meghajtották magukat. A cukrászda vendégei ugyanebben az időben az órájukat nézték: a húsz perc múlva kezdődő rakparti eseménysor kétségtelenül a nap csúcspontjának ígérkezett. Akik persze a legtöbbet akarták a dologból látni, vagy közvetlenül óhajtottak részesei lenni a nagy eseménynek, már elfoglalták a helyüket a lépcsőn, a hídpillérnél, de magán a hídon is százával duruzsoltak mindenütt. A cukrászda is kezdett lassan kiürülni. Az asszony a terem legtávolabbi részében, a televízió előtti asztalkánál ült. A délelőtti irodalmi műsornál bemutatkozó ünneplő ruhás férfi most tulajdonosi modorában szólította meg: — Igen kedves asszonyom, tisztelt vendégem. Tizenkét perc múlva kezdetét veszi az utolsó ítélet. A halál bárhol elérheti üz embereket. Okosabban tesszük, ha elébe megyünk. Az angyalok már itt köröznek a város fölött. Harsonáikkal bármely pillanatban készek megadni a jelet, és az ítélkezők a számonkérés pillanatában enyhítő körülményként értékelik, ha az ember önként járul az ítélőszék elé. — Nagyon jól teszi ön is és mindenki, ha a bőrét féltve önként jelentkezik — mondta az asszony. — Nekem nincsenek bűneim. — Fölpillantott. — Ha itt maradok is, ugyanolyan elbírálás alá esek. A tulajdonos, a valamikori kulcsgyáros, Jaszika vénséges nagypapája, kétkedve megcsóválta a fejét: — Egyetlen bűntelen ember sincs ezen a világon, asszonyom. — Kedvetlen vagyok most a beszélgetéshez — próbálta elhárítani az asszony. — Elégedjen meg annyival, amennyit mondtam: nincsenek bűneim. Ha mégis van, értem jönnek. Nem szököm el. — Irigylem önt — felelte a tulajdonos. — Szeretném tudni, mi lesz e fölséges színjáték után az ön sorsa. Persze, reményeim nincsenek: Engemet tizenkét ördög fog a pokolba taszítani. Ismerem bűneimet. Mi már nem fogunk találkozni. — Felemelte kezét, s mielőtt hátat fordított, ezt mondta: — Éljen vagy haljon boldogan. Isten legyen velünk. Legyen — mondta magában az asszony. Beleivott a poharába, végignézett a termen: Kék munkaköpenyes, idős takarítónő járkált az üres asztalok között. Miközben rakosgatta a székeket, halkan énekelt. A nyitott ajtón lihegő fiatalember dugta be a fejét. Amikor megpillantotta az asztalnál üldögélő asszonyt, belépett. — Azonnal mennünk kell. — Megfogta az asszony karját. — Sehová sem megyek — felelt idegesen az asszony. — Hol voltál ezideig? Miért nem adtad le az üzenetemet a hangosbemondónál? — Ne veszekedjen. Nincs most erre idő. Három perc múlva éjfél. Kérem, jöjjön. Az asszony a fejét rázta: — Nem vagyok kíváncsi a rakparti komédiázásra. Menj egyedül! — Még mindig őt várja? — Még mindig. — Ha eddig nem jött — kezdte a magyarázkodást a fiú —, ezután sem jön. De ha látni akarja, a rakparton találkozhat vele. Odament. — Mi az? — az asszony a fiú arcához hajolt. — Tudsz valamit? Tudod, és nem mondod el? — Csak annyit mondhatok, az üzenetét eljuttattam hozzá. A rakparton van. Az asszony fölpattant. Visszakézből szájon csapta a fiút. Székeket, asztalokat föl- borongatva a kijárat felé rohant. A rakpartnál, a víz fölött, éjfél előtt egy perccel sötétbe burkolózó, zümmögő helikopterek jelentek meg. Zsinóron lógó fehér ruhás angyalok ereszkedtek a víz fölé. Világító harsona volt mindegyiknél. Amikor lent észrevették őket, felhangzott 674
