Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

— Gratulálok.

— Magába vagyok szerelmes.

— Akkor is gratulálok.

— Nem hiszi?

— Nem.

A fiú egy kirakathoz lépett. Férfiak, nők álltak az üvegtábla előtt. Hangosan mulattak valamin. Karon ragadott közülük egy közepes korú embert és odahúzta az asszonyhoz.

— Uram — kezdte a fiú. — Szerelmes vagyok ebbe a hölgybe. Gratulált nekem, de nem hiszi.

— Higgye el, asszonyom — mondta az idegen férfi. — Ilyen szép asszonyba csakis szerelmes lehet az ember. Gratulálok önöknek.

— Menjen a pokolba! — kiáltotta a fiú. — Nem arra kértem, hogy gúnyolódjon, maga pojáca.

— Minden jót és szép szerelmet — felelt vissza a férfi. Hátat fordított nekik.

— Mit képzeltél — nevetett az asszony. — Most mindent szabad. Mindenki úgy tréfál, ahogy akar.

— Én nem tréfálok — felelte a fiú.

— Akkor tűnés haza! Nekem dolgom van, téged meg vár az anyukád.

Megfordult, otthagyta a fiút az utcán.

A Díszőrség téri cukrászda tömve volt most is. Az asszony az arcokat nézte A bejárati ajtó üvegtáblájában azonban ismét belebotlott a szeme a fiúba. Magához intette:

— Elhiszem, amit mondtál — mosolygott rá. — Kedves fiú vagy, én is szeretlek. — Arcát a fiúéhoz nyomta. — Rohanj a hangosbemondóhoz, kürtöltesd szét a városban, hogy Láng Mária keresi és várja Pétert a Díszőrség téri cukrászdában. Ha visszaérkeztél, igazi csókot kapsz.

— Tréfából?

— Nem tréfából. Igaziból.

Hogy taknyosnak néz — gondolta a fiú —, rendben van. De miért gondolja, hogy hülye vagyok?

A villamosmegállónál emberek várakoztak. A közeli szórakozóhelyről pergő ritmusú zene lökődött az utcára; erőteljes hangja fülsiketítő robajjal kavargott, de ez így volt jó: az utcán is táncolhattak rá. A fiú odalépett egy hegyes orrú nőhöz. A nő tombolát árult, rikácsolt akár egy papagáj.

— Legyen szíves megmondani — szólította meg kedveskedve a fiú —, legyen szíves megmondani, taknyos vagyok én?

Az árusnő vigyorgott. Csúnyán, röhögéséivé felelt:

— Nem látom, hogy taknyos volnál.

— Biztos?

— Egészen biztos. — Tükröt varázsolt elő és a fiú elé tartotta.

— Akkor miért tegez?

A nő újra nevetett: tréfának, kedveskedő provokációnak fogta fel a fiú szavait. Utánakiáltott, hogy érti a dolgot, és éjfélkor ott lesz ő is a folyóparton. Találkozhatnak a hídpillérnél.

Egy színpaddá alakított cipőszalon kirakata előtt tömeg állta el az utat: amatőr színjátszók egy csoportja — egyetlen fiú és egyetlen lány —, saját maguk készítette plakátjuk szerint, népi produkciót mutatott be éppen. A leány hanyatt fekvő, buja arcú, sóvárgó szemű asszonyszemélyt alakított, akinek lábai kalimpálva rugdalták az eget, ruhája pedig kebeléig rántva szabadon hagyta aprókat rángó, pucér hasát. Csalta hívogatta magára partnerét, de ez azt játszotta, hogy elfáradt, a dologtól már nagyon undorkodik, és hát nagyon elege van az egészből. Nadrágját igazgatta, és szerepe szerint ezeket mondta; hangja a súlyos szárnycsapásokkal vetekedett:

Kelj fel, telhetetlen nőszemély!

Kelj fel, feneketlen szűzhasú!

G72