Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

Rögtön, ahogy felnyitotta a testet. Talán elkerülte a figyelmét. Annak az embernek szívbaja volt. Szívinfarktusa. A roham pillanatokon belül végzett vele. Régen ezt úgy mondták: meghasadt a szíve.

Az asszony fölkapta a fejét:

— Mit mondasz?

A fiú a tegezéstől zavarba jött:

— Meghasadt a szíve.

— Ügy — az asszony hátradőlt, fejét a karszék háttámlájának hajtotta. Becsukta a szemét, úgy kérdezte: — Gyakran halnak meg így az emberek?

— Sokan átvészelik — állította a fiú. — Ennek ellenére — folytatta elmélázva —, többen halnak bele, mint húsz-harminc éve.

— összeesnek az utcán?

— Nem mondhatnám. A szívbetegek rendszerint ismerik betegségüket. Sokan tudnak magukra vigyázni.

— Ezt te honnan tudod? — végigmérte a fiút, emez elvörösödött. Még sohasem néztek rá ilyen lekezelő, fensőbbséges magasságból. — Mi vagy te — kérdezte tőle —, tudós?

— Fémcsiszoló vagyok — mondta a fiú. — De orvos szeretnék lenni.

— Mit csiszolsz?

— Fegyvert.

— Viccelsz?

A fiú karon fogta az asszonyt. A fegyvergyárra gondolt, ahol naponta egy-egy kis konténerre való revolvertárat kell megcsiszolnia.

— Menjünk. Fölsegítette az asszonyt. — Hamarosan nyílik az ajtó. Gondolom, nincs kedve még egyszer bepillantani.

— Várok valakit — felelte az asszony.

Sápadt arcok jelentek meg az ajtóban. Föllélegezve tódultak kifelé. Az asszony sorra vett mindenkit, de a férfit nem látta közöttük most sem. Megszökött — gondolta ingerülten. — Igen, megszökött! A száját rágta, belekapaszkodott a fiúba, nem mintha elhagyta volna az ereje; valahogy jólesett neki megkapaszkodni valakibe.

Szótlanul mentek az utcán. Az asszonyon könnyű, mély kivágású, ujj nélküli ruha volt. A járdán és az utcán tenyérnyi esőtócsák fénylettek. A lámpák sugara, a sokszínű neonvilágítás a bonctermi levegő után kellemessé, barátságossá tette számukra a várost.

— Kit veszített el? — kérdezte bátortalanul a fiú.

— Egy férfit.

— Ha akarja, megtalálhatja.

— Hogyan?

— A városban hangosbemondó működik. Telefonon föl lehet hívni a központját.

Az asszony felsóhajtott.

— Nem reméli, hogy sikerül? — kérdezte a fiú.

— Megszökött — válaszolta az asszony. — Az akadémia folyosóján még együtt voltunk. Mikorra kinyílt a terem ajtaja, nem volt sehol. Utál. Biztosan ezért hagyott el. Mi a véleményed?

— Nem, nem. — rázta fejét a fiú. — Ez az ember nem ön elől szökött meg. Talán nem akarta megnézni a hullát.

— Honnan veszed ezt?

— ön elől nem szabad férfinek megszökni.

— Butaságokat beszélsz.

— Nem: A férfi, aki állítólag megszökött, szerintem itt van a közelben. Bármikor idejöhet. Karon fogja önt, arcára csókot nyom, és ön boldog lesz. Én pedig . . .

— Te pedig?

— Szomorú leszek.

— Miért?

— Szerelmes vagyok.

671