Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)
a tér fölött ólomszürke felhők gomolyogtak; dél felé vitte őket a kora esti szél. A hallgatóság lélegzete egy pillanatra megakadt, amikor a kés pengéje végigszaladt a testen. „Gyáva volt! — mondta magának az asszony. — Vagy talán itt van a teremben, csak valahogy elsodorta a tömeg?” — Fogait összeszorította, a hulla arcát akarta nézni, de a koponyáról lefejtett fejbőr miatt csak az áll alatti rész volt valamennyire látható. Élesen tört be emlékezetébe a gyöngykerti ház, a szövőnők égig érő tömegszállása, amely előtt a fehér kenti székben ült, a tányér alakú ágyásök sárga dáliái között és ahonnan észrevette az utcán tántorgó férfit. A kézimunkázást abbahagyta, figyelte, mint közeledik az ismeretlen ember a kapu felé. Innen cipelte be a házba. Fölsegítette a járdáról; az idegen magánál volt ugyan, de szavát nem lehetett venni. Saját szobájába vitte. Csak itt vette észre, hogy a hátán véres az ing: a lapockája alatt mély, vérző seb húzódott. Bekötözte, aztán hagyta, hadd aludjon. Mindössze egyszer ébresztette fel. Fél pohár édes teánál nem tudott többet beletölteni. A sebére ultra- szeptil port hintett, majd finom gézt téve rá, ragtapasszal leragasztotta: igyekezett eltüntetni annak a másik asszonynak a keze nyomát. Most nézte a márványasztalon a holttestet. Legutolsó emlékében egy szép férfi- test élt. Domború mellkasát sűrű, fekete szőrzet borította. Ujjai finomak voltak ás hosszúak. Nem volt több harminc évesnél. Kíváncsisággal gondolt a márványasztalon fekvő holttest korára. Hány éves lehet? A halottak arca, persze, időtlen. Egy közepes korú ember arcára, mindjárt a halál után, évek telepednek. Fordítva is igaz: a holtak arca esetenként kisimul, bőrükről eltűnnek a ráncok, arckifejezésük megváltozik, fiatalabbakká vagy jellegtelenekké válnak. Tégla formájú fatámasztókon, hanyatt feküdt a holttest. Feje hátrahanyatlott, arcát elfödte a koponyáról lehúzott fejbőr. Szürke, sárga, kissé püffedt volt az egész test. A kifejtett, a kiemelt szegycsont helyén kékes-vöröses, sárgás üreg tátongott. Az orvos néhány perce emelte ki és helyezte az asztalra a „mellkasi komplexumot”, ismertette a szív, a gyűrűs lég- és nyelőcső, valamint az artériák működését. A bordákról lefejtett bőrt nézte. Rajta a nedves, vérszennyes szőrzetet. A szőrzet fakó volt, majdnem seszínű. Nem tudni, az asztal felől áramló hideg hudlabűztől szédült-e meg, vagy a fejében összekuszálódott eseményektől, zűrzavaros gondolatoktól kezdett el vibrálni a szeme előtt minden. Felidézte az eseményeket, a teret, ahol a csoporthoz verődött, és ahonnan együtt indult el a férfivel az asztalon földarabolásra váró holttesthez, amelynek a látásától már az elején megborzadt, és amely most itt fekszik előtte, odaadva mindenét a világnak, kíváncsi tekintetéknek, a végső pusztulásnak. A folyosóig együtt jöttek. Álltak mindvégig egymás mellett, s csak akkor váltak el, amikor az ajtóban megjelent a boncsegéd. „Végig tudná nézni?” „Miért ne? Ünnep van.” Térde rogyadozni kezdett. Az orvos a tenyerébe vette a holttest szívét, és a hosszú pengéjű, kenyérvágóhoz hasonló késével belészelt. A folyosón párnázott karosszékbe ültette valaki. Mészfehér arcát egy fiatal fiú simogatta. Kinyitotta a szemét. — Nem lett volna szabad bejönnie — mondta neki a fiú. — Nehezen viselte, láttam az arcán. — Nagyon jól viseltem — mondta eltaszítva a fiú kezét. Arcába lassan visszatért a vér, mélyeket lélegzett, a fiú figyelmeztette: — Ne lélegezzen olyan mélyeket. A hirtelen vett oxágénszegény levegőtől még jobban megszédül. Szeretném lekísémi a friss levegőre. Megengedi? — Nem. — Vissza akar menni? — Szeretném tudni, mitől halt meg az az ember. — Emiatt nem kell visszamennie. Az orvos még az elején ismertette a halál okát. 670
