Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

E pillanatban benyitott a kislány. Megállt az ajtóban, a mamája felé fordult:

— Mamácskám — kezdte bűntudatosan —, nem lelem az ernyődet. Bebarangoltam miatta minden szobát. Csak pirosat, kéket és sárgát találtam. Fehéret nem.

A háziasszony ekkor egy szekrényhez ment. A fiókból fehér matlaszé kendőt vett elő. Visszaült a fotelba, és a fejére terítette. Csak az arca és a hosszú vörös hajának vége látszott ki alóla. Egy ideig szótlanul meredt a vendégekre, aztán lassan lehunyta a szemét és elaludt.

— Ne menjenek el — kérte a kislány a vendégeket az előszobában. — A bácsi és a néni ne hagyjon egyedül. Ne hagyjanak a mamával.

— A mamád nagyon szép és nagyon kedves — felelte az asszony. — Miért ne hagyhatnánk vele?

— Ha elmennek, a mama megint haldokolni fog. Félek egyedül. Félek a mamától. Nemsokára hazatérnek a karneválozók is, olyan halálos csend lesz a házban, hogy meghasad a szívem.

Piros kis esernyőjét az asszony és a férfival való találkozása óta most először tette le. összecsukta, és leállította egy sarokba. Ugyanolyan hosszú és vörös volt a haja, mint a mamájának. Szemeinek színe pedig csak annyival volt szebb, zöldebb, amennyivel szebb és tisztább lehet egy ilyen parányi kislánynak a szeme.

— Nézz hátra — kérte az asszony. A szobaajtóban ott állt az anyja; összevont szemöldöke alatt fenyegetően villogtak méregzöld szemei.

Mielőtt a városra leszállt az este, mielőtt még elkezdődtek volna a szokásos esti tűzijátékok, az ünnepség rendezői — a nap fő eseménye előtt — a karneválozók részére még egy érdekes meglepetést tartogattak.

Az asszony és a férfi egy pecsenyesütő sátor előtt bámészkodtak; szerettek volna enni valamit, ám az előttük kígyózó embersor, amely egészen a Kristóf utcáig ért, elvette kedvüket az ínycsiklandozó falatoktól. Arról beszéltek, inkább a Díszőrség tér túlsó oldalán sebtiben fölépített Fesztivál nevű vendéglőbe térnek majd be vacsorázni, ám a Krokodil utca felől vágtázó hangos csoport elvonta figyelmüket.

— Hová siet ez a társaság? — A férfi egy idősebb, falatozó emberhez lépett. Az öreg a közeli programjelző táblához irányította a férfit. Hátat fordított, mint akit megsértettek. Közben odaért a társaság is. Hangos szóval hívogattak mindenkit. Azoknak pedig, akik falatoztak, csúfondáros felkiáltásokkal kívántak jóétvágyat.

— Nem tart velünk, kedvesem? — vörös, ragyás képű fiatal fiú ragadta karon az asszonyt. — Tartson velünk. Rögtön visszatér az életkedve.

A férfi közben visszatért a programjelző táblától. Üjabb csoport közeledett; a hívogatásukra a pecsenyesütő előtt pillanatok alatt felbomlott a sor.

— Nos — kérdezte az asszony —, mi van a táblán? Hová tart ez a sok ember?

— Az akadémiára — válaszolta a férfi. — Az első emeleti nagyteremben 17 óra 00 perckor nyilvános boncolást tartanak.

— Elmegyünk?

— Nem tudom. — A férfi elgondolko.dva nézett maga elé.

— Menjünk el — kérte az asszony. — Még nem láttam boncolást.

— Végig tudná nézni?

— Miért ne? Ünnep van.

— De a tetem valódi.

— Akkor is ünnep van.

Az akadémiáig sokan szegődtek a csoporthoz. Mintegy hatvan-nyolcvan fő kért bebocsátást. Előttük már vagy kétszázan sorakoztak: diákok, suttogó, kipirult arcú gimnazisták, és különféle várakozók. Amikor az asszony és a férfi odaértek, éppen 17 óra 00 perc volt. Talpától a feje búbjáig fehér ruhás férfi lépett ki a teremből. Gumikesztyűs kezével a szájáról lekapta a maszkot.

— Tessék — mondta —, be lehet fáradni.

668