Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Osztojkán Béla: Felszállnak egyszer a madarak (elbeszélés)

mintha mindent értene? Nézze, nekem elegem van a pökhendi emberekből! Lazítsa el az arcát, ha azt akarja, hogy szimpatikusabbnak tessék.

— Édes mama — lépett közbe a kislány —, a bácsi nem pökhendi. Én vagyok az oka, hogy ilyennek látod. A fekete ernyő teszi. Ha láttad volna előtte, ha láttad volna, milyen szánalmas volt ernyő nélkül, nem mondanád rá, hogy pökhendi. A néni pedig valóban boldogtalan nő benyomását kelti, csakhogy ez is az ernyő miatt van. Valójában csak nagyon fáradt az arca.

A háziasszony megsimogatta a kislánya fejét.

— Jaszikám, ne oktass. Nem akarlak idegenek előtt megpofozni. A jövőben, kérlek, legyél szerényebb. Hozd be az ernyőmet.

A kislány kiment. Az anyja pedig járkálni kezdett a szobában. Az asszony és a férfi egymásra néztek, de nem szóltak semmit.

— Nem látták a karneválozók között Smetana urat?

Az asszony és a férfi újra összenéztek.

— Mi senkit sem ismerünk a karneválozók közül —: felelték egyszerre.

A háziasszony erre ingerülten bekapcsolt egy magnetofont. Zene, melankolikus, álma tag zene csendült a készülékből. A háziasszony egy ideig összefont karokkal állt' hallgatta a csöndes muzsikát. Végül a magnetofont kikapcsolva így szólt:

— Ezt az urat keresem. Smetana urat.

— Nem láttuk — felelte most a férfi.

— De a muzsikáját csak hallották? Szerte a városban a karnevál idejére fákra és erkélyekre szerelt hangszórók sugározzák. — Ismét megnyomta a gombot. Fél perc múlva megint megkérdezte: — Felismerik?

— Nem — mondta ezúttal az asszony. — Sajnos, nem.

A háziasszony ekkor összekulcsolta a kezét. Járkálni kezdett újra. Ruhája, haja lobogott.

— Micsoda ország! — szemeit a plafonra szegezte. — Micsoda emberek! Itt él közöttük a legkitűnőbb zeneköltő, és azt mondják, nem ismerik. Jaszi! — kiáltotta el magát hirtelen. — Jaszikám, édes kislányom, hol vagy már az ernyőmmel? — Leereszkedett egy fotelba. Kínálta a vendégeket is, hogy üljenek le. — Nagyon fáj a fejem — mondta, majd ismét kiáltozni kezdett: — Jaszi! Jaszi! — kis idő múlva az asszonyhoz: — Nem tudja, hová ment ez a gyerek? Mit gondol, nem sértettem meg valamivel?

— Nem — mondta az asszony. — Nem hiszem, hogy a pofon emlegetése miatt megsértődött volna. Legalábbis nem láttam rajta.

— Meghalok — mondta ekkor a háziasszony. — Mindennap meghalok. Most is azért ültem az erkélyen, hogy levessem magamat onnan. De nincs hozzá elég bátorságom. Mi a véleményük a karneválról?

— Nincs véleményem — válaszolta a férfi.

— De önnek csak van — fordult az asszonyhoz is.

— Nekem sincs — hazudta az asszony. — Én sem politizálok.

— Én pedig úgy gondolom — kezdte a vörös hajú nő —, hogy ez a kinti karnevál zsákutca. Mert az ég felé eregetett petárdák nem gyönyörűséget, szomorúságot és halált hoznak az emberekre. Magányt, amibe bele lehet halni. Emlékeznek a gyerekkori élményeikre? A karácsonyi színes csillagszórókra? Mekkora örömöt hoztak a meghitt percekben kigyúló ezernyi szikrák, a varázslatos álmokat fölébresztő apró csil- lagocskák, amelyeknek a hatása alatt azt képzeltük kis fejünkben, hogy gyönyörűséges és meseien szép minden. Mikor pedig felnövekedtünk, rájöttünk a turpisságra: álmaink nincsenek, azokat kitalálják, átrendezik, meghamisítják, útjukat állják, és ami volt is valamikor, az nem a mienk volt. Nem látható, nem tapintható, mozdíthatatlan hatalmak elképzeléseit éltük. Nagyon kérem magukat, ha este ismét lövöldözni kezdenek odakint, ha újra parádézni fognak ezekkel a színes rakétákkal, ne nézzenek az égre. Ne bámuljanak a robbanó szikrák után, ne csodálják miképpen robbannak ezer színre, mert könnyen meghasadhat a szívük az elérhetetlen, soha nem volt és soha vissza sem hozható álmok miatt.

667