Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Péntek Imre: Bóni és Jóni (groteszk játék)
ntitt. Dülledt szemű kirakatok. Előttük megbabonázott viszkető zsebű népség. Szemlézi, miféle újabb tárgyakat rakhat maga köré. Amiből puha fészket épít. Erődöt, Amely megvédi minden megihletettségtől. Kitaszít mindent, ami nem tapintható, ehető, iható. Fölföl az örök Praktikumba. Pénztárgépek csengői csilingelnek, ó áruházi hírnökök. JÓNI: És áruházi tolvajok! BÖN1: A tárgyak lassan átveszik az uralmat. Már nem őket használják, ők a használók. A lakások így beszélnek: — Van három emberem. — Nekem öt. És milyen nyavalyások. Viszonyaik hamarosan kiszorítják az emberi viszonyokat. S elől az ember, mint egy dolog a dolgok közt. Személytelenül. Megfosztva egyszeri szerveződésétől. Tran- cendencájától. Üdvösségétől. Ám az iszonyat még itt sem áll meg. Férfiak és nők állnak össze, hogy megszerezzék — könnyebben — az áhított dolgokat. Ezt nevezik családnak. Emberpárnak. Házastársi közösségnek. És hajsza megkezdődik. Nyitánya a nászinduló ... Lótás-futás. Munkálkodás. Költekezés. Spórolás. Ezt ennyiért. Azt annyiért. Ezt még nem. Azt igen. Egy feneketlen kút nyeli el mindezt. A mély üresség. Az üres mélység. S mi marad? Rongydk, bútar-szörnyeuc, tányér-víziók. Lámpaernyő-hólyagok. Kipukkadt villanykörték. Ragadozó áll- kapcsú cipő-fantomok. Egy önmagát építő szemétdomb. De ne feledjük: a család a társadalom építő sejtje. Szervező központja. S mindenütt másutt ígérgető központok. JÓNI: Nekem egyszer megígérték ... BÓN1: Innét kell kiszabadulni, kiszakítani magunk. Eltépni az újra sarjadó szöveteket. Micsoda fantasztikus mocsok és tehertétel. Azért csak álmodozz! Ábrándozz a paprikáskrumpli gőzében a tűzhely fölött. A kályhakorommal rajzolj a falra misztikus ábrákat, írd oda dűhvel egy mesebeli birodalom hívó szavát. Merengj, ha ltudsz, a tévé hisztérikus handabandázásában, a rádió csecsemőgügyögésében. Válts blokkot a boldogságra! Vegyél ki pót- szabadságot! A befizetett csekkek papírcsíkjaira jegyezd le teozófiai látomásaidat! Igazítsd tetszetős alakzatba a felhőket a nyári égen! Költözz egy képeslap-világba! JÓNI: Költözz sdralomházba! Madárházba! Krokodilházba. BÓN1: Innét csak egy lépés az utálat, az undor, a csömör. Üj dimenzióba kell áthelyezni önmegvalósulásunkat. A végtelenbe igyekvő számsorokat föltartani, összegüket nullával beszorozni. JÓNI: Le a villanyórákkal! A gázórákkal! A vízórákkal! A vekkerekkel! BÓN1: A kiválasztottak érzékenységét, kifinomult ösztönét nem lehet becsapni, elaltatni, elkáb.ítani. 0k már elszánták magukat mindenre. Átgázolnak a ihirdetésszövegeken, prospektusokon, a plakátok színes tetemén, elutasítják a hiábavaló díszletek parádézását. A nagy fagyasztott mutatványt a jégszekrényben. JÓNI: A gyógyszerek és az óvszerek, a higiénia köpőcsészéi! BÓN1: Belső megrendültségük új szemet1 nyit a világra. Tudásuk elől, mely azt üvölti: minden hamis — már nem térhetnek ki. A leszakadozó dekorati- vitás mögül előtűnik a végtelen sivárság. A dolog-emberek. Anyagcsere-lovagok. Süket burjánzás, kúszás, vo- naglás. összeolvadás. Lüktetés. Telés. Ürülés. A vanni-akarás. Dermesztő látvány. Van-e még megoldás? Komolyan kell venni a mesét. A gyerekek még így tesznek. Ám a felnőttek hamar kitépik kezükből a meséskönyvet. Hamar kiábrándítják őket. Micsoda lelketlen- ség. Fajankók összeesküvése. Elnyírják a lélek szárnyait, nehogy magasba röppenjen. Inkább kússzon végig a föld színén, az a jó, az a tökéletes. Az iskolák a lelket tovább mérgezik, hideg igazságokat csöpögtetnek bele. Mit kapnak a gyönyörű mesék helyett? Egy olyan valóságot, melynek szögletei, eresztékei, hajlatai pontosan illeszkednek egymáshoz, s éppen ezért nincs benne tér. Egy embemyi tér. De úgy tesznek, mintha lenne. JÓNI: Fabulon a bőre őre! Eheti az e hetit! Megette már? Akkor jó. Derűs idő várható. BÓN1: Innét menekülni kell, míg nem késő. Mielőtt az arc egy rángatózó bőrfelületté, mielőtt a szem lencserendszerré, mielőtt a könny sós vízcseppé, a haj párologtató berendezéssé, a hang 647
