Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Péntek Imre: Bóni és Jóni (groteszk játék)
rám olyan bambán! Tudod, mi vár a túloldalon? JÖN1: Hát éppen ez az, hogy mi? BÖN1: Hogy-hogy mi? JÖNI: Hát éppen azt mondom, hogy soha nem lehet tudni. Volt nekem egy jó cimborám, aki addig fűzte az agyamat, míg kölcsön adtam neki fizetésig. A fickó meg szépen lelépett a dohánynyal. BÖNI: Szóval azt akarod mondani... Szóval te nem hiszed? Te! Van pofád kétségbe vonni? Emberek, segítség! Fogjanak le! Nem tudom, mit teszek veled ... Ekkora korlátoltság. Nem, ez nem létezik. JÓN1: Micsoda? BÖNI: Te! Én úgy... Nem hiszed, hogy ott túl. .. Minek másztál akkor velem? Mi a nyavalyának koslattál a nyomomban? Minek könyörögtél, hogy velem jöhess? Erre felelj, vizenyős agyú barátom. JÖNI: Hát merne mentem volna? Hát volt nekem hova mennem? BÖNI: A gyászkocsi után. De nem utánam. JÖNI: Jó, jó. Nem kell mindjárt fal- ramászni. Én csak azt mondom... Én csak megkérdeztem ... BÖNI: Most jut eszembe, mikor volt az, hogy te fizetést kaptál? Neked fizettek? Ne mondd! S miért, ha szabad kérdeznem? Éjszakai műszakban tele- fingottál egy üres szobát? Biliárdgolyókat gömbölyítettél órabérben? Ebédet hordtál a Szabadságszobomak? JÖNI: Én igenis dolgoztam ... Az igaz, hogy régen. Egy 'konyhában százliteres fazekakat cipeltem, tele forró levessel. Hogy féltem, hogy rámborul a zsíros lé. De nem volt kecmec. Gyerünk!’ Hajrá! Az igaz, hogy... És még én nem dolgoztam ... BÖNI: Te szerencsétlen! Vedd észre magad! Itt vagyunk, megérkeztünk. Eljött a nagy lehetőség... A túloldalon ott a . .. JÖNI: Tudom, tudom. Annyiszor el- mondtad. A Boldogság Hona. Átrágjuk a kásahegyet és kész. Hamm-hamm. Nem ijedsz meg, te hegy? Látod, micsoda fogak? Első osztályú protézis. Na, gyere, ide, te nyavalyás! Közelebb, közelebb. Majd én ellátom a bajod. Majd én megmutatom neked ... BÖNI: Na már most. Eljött az üdvösség perce. Kedves barátaim, tisztelt ünneplő közönség. Itt állunk megbűvölve, megverve, elkábulva életünk legnagyobb lehetősége előtt. Nem lehet megilletődés nélkül tudomásul venni, hogy annyi szenvedés, hányattatás után sem törtünk meg. Nem adtuk föl a harcot. És nem hiába. Küzdelmeink eredménye itt tornyosul előttünk kásahegy formájában. Mit éltünk át, szinte elképzelhetetlen. JÖNI: Elszakadt a cipőfűzőm .. . Tönkrement ... Tessék nézni! BÖNI: Kuss! Szóval nem hiába törtük magunkat, hoztuk áldozatainkat. Elértünk ide, ahonnan már nem lehet messze vágyaink földje. És a hitetlenek... (Jónira néz) az otthon tespe- dők, a családi fotelekbe ragadtak, az elnehezedett fenekűek, a fantáziátlan dinnyeevők, a hájtól bedagadt szeműek, akik bár százszor végigolvasták, únottan végigkérőzték, ízetlenül rágcsálták, mint a homokot, soha, soha egy villanásnyit sem fogtak fel belőle.. . Soha sem ébredtek rá a mesék igazságára. Soha sem volt egy pillanatuk, ami arra indította volna őket, hogy megkeressék életük meséjét. Előregyártott álmokat zabáltak, és böfögtek föl, és jóllakottan elhevertek előregyártott házak előregyártott kényelmében. Kiszolgáltak és kiszolgáltatottak. A (tévé hülyeségéhez szögezett szemmel, már nem ismerhetik fel, kicsodák ők. De már nem is érdekli őket. JÖNI: De nekünk, ugye, eszünkbe jutott ... BÖNI: Igen, szegénykém. Ott heverész- nek a fenyőhabos fürdővízben, ellustulva, megpuhulva, fonnyadtan, mint egy nyloncső. Olyan üresen is. És szür- csölik a feléjük áramló, hömpölygő lomha értéktelenséget. Mindennapi táplálékukat. Ez tartja életben őket. 0, mi förtelem. Reggel fásultan, gyűrötten, akár a papírszalvéta, amibe a szájukat törlik, kászálódnak az utcákra, járművek cipelik őket meggörnyedve. Hova sodródnak a szerencsétlenek? Irányaik csüggesztő végessége hova lökdösi őket? Van-e céljuk? S ami az övék, az tényleg az övék-e? Nem termékek-e a termékek közt? A konfekciótermelés lerogyó áru-halmai minde646
