Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Utassy Józseffel

zös nevezőn vagyunk, és világossá válik, hogy a művészeten belül nincs más feladata az irodalomnak, nincs más feladata a képzőművészetnek, mint mondjuk a zenének. De mondok másik példát. Ott volt az én kötetem. Mondjuk, az egyik vers. Egy szonett. Az egyik lektor azt mondja, hogy szerinte a szonettnak a 14. sora a 2., a 4., a 7., és elkezd hozzányulkálni. Vagy nem tetszik neki egy szó, és akkor azt aláhúzza, hogy írjak helyette valami mást. De ez már olyan mérvű, hogy szinte gyakorlattá vált a hétköznapi lektori életben. Ha viszont művészetről beszélünk, mondjuk a szobrászatról, már egészen más a helyzet. Hol van az a kritikus, aki odamegy például Borsos Miklós valamelyik szobrához, és azt mondja, nekem ez a fül nem tetszik, és letöri... Vagy hol van az a kritikus, aki odamegy egy képhez és belejavít, mert neki az ott nem hupikék, hanem fájdalomlila, vagy hol van az a zenekritikus aki mondjuk Szo- kolay Sándornak a Vérnász című operájába belejavít... Viszont a költészetben, az irodalomban ebből gyakorlat lett, holott a lektorok munkája az, hogy — persze megfelelő érvekkel és a szerzőre bízva a megoldást — csupán figyelmeztessék a szerzőt, hogy esetleg téved. Adynál föl sem merülhetett ez a probléma. Hol volt az a lektor, aki beleszólhatott abba, hogy egy ciklusa hogyan nézzen ki.

Nézd meg az én első kötetemnek az első ciklusát. Szerelemhajnal a ciklus címe, és kezdődik a Ragyogásban-nal, és a Kis fehér kakas-sal. Miért? Mert állítólag nincs ciklus, ami négy versből áll. Ugyanis csináltam egy négy versből álló ciklust. De ha én azt akarom, hogy ciklusomban ne legyen egy vers sem, akkor lesz egy ciklus, amelyben nem lesz vers se. Ha ezzel akarok valamit mondani ...

Amikor én bementem a kötetemmel, azt mondták, hogy húsz verset ki kell hagyni de ez nem probléma, holnap hozzak be harmincat, itt volt X is, neki is ezt mondták, és másnap meg is jelent harminc verssel. Mondtam, hogy én nem szoktam fölösleges dolgokat leírni. Nagyon meggondolom, hogy azt a sziszifuszi sziklapontot mikor teszem a vers végére. És ha már kitettem azt a pontot, akkor az a vers már tőlem független. Azt a verset már lehet ócsárolni, csinálhatnak vele akármit, biztos, hogy nem sértődöm meg, hiszen én már a tőlem telhetőt megtettem, amíg dolgoztam rajta, amíg a munkám volt. Ezek után elhoztam a kötetemet. Két hónap múlva kaptam egy értesítést, hogy vigyem vissza. Visszavittem. Ragyogva mondták, hogy most már örülhetek, mert már csak két verset kell kihagyni. Nem hagytam ki a két verset sem, hanem ismét elhoztam a kötetet. Megint üzentek, hogy vigyem vissza. Visszavittem. Akkor aztán, mintha megvilá- gosult volna a kiadó, azt mondták, hogy most már csak egyetlen egy sort kell kihúzni, és mehet a kötet. Ezen már biztos nem fog múlni. De múlik. Mert az az egyetlen sor sem véletlenül szerepel a versben.

Szeretek például fordítani. Nagy Lászlónak köszönhetem, hogy fél évre kimehettem Bulgáriába, és tényleg találtam fiatal bolgár írókat, költőket, akik ugyanúgy publikálhatnának nálunk is, vagy a föld bármelyik területén. Mert nincsenek külön olyan problémák, érzések, gondolatok, amelyek kizárólag európai, közép-keleti, vagy távolkeletiek lennénék. Rá kellene már döbbeni, hogy a földet mondjuk magunkénak.

Mert Petőfi azt mondta, „szabadság, szerelem”. Ady azt mondta: „politika és szerelem”. És József Attila azt mondta: „szellem és szerelem”. És most már itt vagyunk Nagy László, Kormos István, Juhász Ferenc költészetével gazdagon, amikor már hozzátehetjük a mindenséget is. Igaz, már hozzátette József Attila, mert az Ars Poeticánál én sem tudom jobban megfogalmazni, hogy miről is szeretnék most beszélni. De itt is az egész strófát kell idézni, tehát nem csak

638