Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Utassy Józseffel

Utassy József nem iszik. Kissé csodálkozom, de a boros és pálinkásüveg mellett hamar megszokom a málnásüveg látványát. Utassy kávét főz, én a jegyzeteimet rakosgatom. A nappali — ahol egyelőre egyedül ülök —, ragyog a tisztaságtól. Sehol egy elhullott hajszál, sehol egy pormacska. A zöld tapétán nagyon dekoratív festmény. Szeift Béla műve. Utassy tálcán hozza be a kávét.

— Megkóstoltad már a pálinkát?

— Igen . . . Tényleg finom pálinka — mondom, s ez így igaz.

Utassy málnaszörpöt csinál magának. Lassan, szertartásosan iszik, akár egy uralkodó. Én persze kapkodva, egy slukkra nyelem a féldecit. Aztán' megisz- szuk a kávét és cigarettára gyújtunk.

Ott szoktál dolgozni? — mutatok az egyik sarokban levő modern íróasztal felé.

Egy frászt — legyint a költő — A Móricz Zsigmond ösztöndíjamból vettem . . . Azt hittem, ezen aztán remekműveket lehet írni, de még semmit sem írtam rajta. Nem is tudom, hogy miért. Akárhányszor odaülök, valahogy mindig elmegy a kedvem az írástól. Amióta megvettem, édesanyám használja. Ha feljön, onnan nézi a tévét. Ö nagyon szereti.

Utassy József 1941-ben született Ózdon. Eddig két kötete jelent meg: Tüzérre, lobogóm (1969), Csillagok árvája (1977). A Csillagok árvája című kötetéért József Attila-díjat kapott.

Hogyan jutott eszedbe, hogy költő legyél?

Nézd, én gyermekkoromban nem írtam verseket. Persze, akartam írni, de csak a ritmusutánzatokig a csasztuskáig jutottam. Viszont a fonóban — mert az én gyerekkoromban Bükkszenterzsébeten, még léteztek fonóik —, én voltam az egyszemélyes zenekar. Volt egy kis tangóharmonikám, és arra táncoltak a lányok, legények, amit húztam a talpuk alá. Még jövedelmet is jelentett, mert esténként nyolc-tíz forintot is összegyűjtöttem, és ebből nagyon jól kijöttem. És imádtam a dalokat... Nem is bánom, hogy nem írtam verseket, mert csak sületlenségek lettek volna. Később, Egerben, amikor gimnáziumba kerültem, elkezdtem irogatni, de azok is inkább ujjgyakorlatok voltak. Hatvanegyben kerültem Budapestre a bölcsészkarra, és ősszel szerencsére több mint száz versemet elégettem. Tehát, csak hatvankettőtől őrzöm a verseimet. Viszont az is igaz, hogy azóta se írtam annyit.

Hogy hogyan lesz az ember költő? Én nem érzem magam költőnek . .. Azt hiszem, inkább egy embertípusról beszélhetnénk. Embertípusról, aki érzékeny, aki igazságos, aki szereti az őszinteséget, aki a hazudozást, az aljasságot, az emberi szemétséget mindig és mindenkor megveti. De azt, hogy én költő vagyok, tényleg nem érzem. Viszont a barátaimat (nemcsak akik írnak), éppúgy tisztességes és becsületes embereknek tartom, hiszen ez a feltétele a barátságnak. Legalábbis számomra. És ez olyan gyönyörű emberi viszony, amit mindennél többre értékelek. Amikor írok, akkor is ez a jó érzés jár át. Már gyermekkoromban, amikor elmentem egész napra játszani a barátaimmal, elváláskor este — sírtam. Sírtam, hogy reggelig nem látjuk egymást, annyira szerettem a barátaimat.. . Igaz, hogy összetartott bennünket az árvaság is, mert ott a faluban élt vagy nyolc-tíz gyerek, akik közül három-négy árva volt, ugyanúgy, mint én. Ez is közös nevező volt. A mai napig is tartjuk a kapcsolatot. Szakmunkások

636