Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
SÜKET: Na, azért ne szívd ennyire mellre, később biztos eszedbe jut. NAGY (vidámabban): Gondolod? SÜKET: Hát persze. NAGY: De jó lesz! SÜKET: Nem kelsz föl? NAGY: Minek? SÜKET: Igazad van. Kár, hogy én már... (Föláll, elindul a szekrény felé.) ... fönn vagyok. NAGY; Feküdj vissza! SÜKET: Hova? NAGY: Nincs ágyad? (Csodálkozva néz körül.) De hiszen tegnap még itt volt egy. (Magának mosolyogva.) Hova lehetett? SÜKET: Te fekszel rajta. NAGY (meglepetten): Érdekes. (Mint akinek hirtelen eszébe jut valami, fölnevet.) De hiszen én ülök! SÜKET (visszamegy a székhez, alatta megtalálja a cipőjét): Megvan. (Kiveszi, nézegeti.) Hogy kerülhet ide? (Nagyhoz.) Nem tudod? NAGY: Tessék? SÜKET: A cipőmről kérdeztelek. NAGY: Meglett? SÜKET: Meg. NAGY: Na látod, mondtam én. SÜKET; Éppen jókor. (Fölveszi az egyik cipőt. A másik lába még mezítláb van, azt mutatja.) Most fáztam föl, azt hiszem. (Belebújik a másik cipőbe is, kimegy, tüsszentés, már a folyosóról.) Hát perszg. NAGY (az ágyon ül még mindig): Kiment. De igaza van. Ittmaradni, ennek nem sok jövője van. Megérzik a patkányok : az egyik itt, a másik ott, a harmadik meg... Hát arról jobb nem beszélni. (Leteszi a lábát a padlóra; tornacipő van rajta; így aludt.) Az én volnék. (Föláll.) A bőröndöm! (Körülnéz.) Hol a bőröndöm? (Elindul a szobában, keres: benéz a szekrénybe, az asztal alá.) Nincs. (Most visszatér az ágyhoz, benéz ez alá is.) Ahá, itt van. (Tétovázik.) Ki kéne vennem. (Lehajol, de hirtelen fölegyenesedik.) Hogy zúg még mindig, pedig most nem az álmosságtól, az egyszer biztos. No, mindegy, ha zúg, hát hadd zúgjon. (Térdre ereszkedik, majd négy kézlábra.) De mélyen van! (Lehasal, bemászik az ágy alá; az ágy alatt van, nevet.) Még hogy vaddisznó, jó vicc! (Kimászik, kihúzza a bőröndöt is.) Na, itt van ez is. (Leporolja.) De poros lett. (Megpróbálja kinyitni, nem megy.) Na, most meg nem megy, amikor meg nem kellett volna, akkor ment. (Tovább vesződik a bőrönddel; egészen elfoglalja magát; akkor se néz föl, amikor Süket belép a szobába.) SÜKET (bejön): Na, mi az, utazol? NAGY: A, dehogy. SÜKET: A bőröndről gondoltam. NAGY: Még nem pakoltam ki. A bőrönd még mindig nem nyílt ki. Nagy fölhagy egyelőre a sikertelen feszege- téssel, s odébb tolja a bőröndöt.) SÜKET: És most akarsz hazzáfogni? NAGY: Rosszkor? SÜKET: Nekem mindegy. (Nagy visz- szahúzza a bőröndöt, újra próbálkozik, de nem boldogul. Süket fölvesz egy kést az asztalról, Nagy felé nyújtja.) Evvel könnyebb, nem kéred? NAGY; Kösz, inkább így próbálom. Mindjárt kész leszek. (Rángatja.) SÜKET: Ha nincs jobb dolgod, felőlem csinálhatod, ameddig jólesik. NAGY: Hát nem nagyon van. SÜKET: Hát, hogy jobb, az azért túlzás, de van. NAGY: Segítek, jó. (Föláll.) Mit kell csinálni ? SÜKET: Rendet; csak egy kis rendet. NAGY: Rendiét? (Csalódottan néz körül.) Hol? SÜKET; Hát itt. NAGY: Itt? SÜKET (az asztalról fölvesz egy darab papírt, összegyűri, ledobja a földre): Itt. NAGY: És minek? SÜKET: Hát hogy valami pofája legyen ennek az egésznek. NAGY: Értem. (Visszaül a bőrönd mellé.) SÜKET: Elég reménytelen persze, de ha sose kezdem el, sose jutok a végére. NAGY: És ha elkezded? SÜKET: Akkor se. NAGY: Sajnálom; pedig tényleg segíteni akartaim. (Sikerül kinyitnia a bőröndöt, föllélegzik.) Na végre! (Turkál a holmik között: kivesz egy szappant, egy fogkefét, egy poharat, magaköré rakja, és sokáig rendezgeti őket.) SÜKET: Hogy berendezkedsz! NAGY: Hát... SÜKET: Látod, ez az, amit irigyelek 624
