Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
száját.) ebben a... ezalatt a.. (Szabad jobb kezével körülmutat.) Eh! (Legyint.) Éldegélt. (Vár egy kicsit.) Üldögélt ... CBegörbíti az ujját.) egy. . . (Rámutat a begörbített mutatóujjára.) Ahogy így éldegél, üldögél, egyszercsak odalép hozzá valaki. — Álljon föl! — azt mondja. (Kinyújtja az ujját.) És alig várja ki, hogy fölálljon, menten egy nagy pofont kever le neki. (Eljátsz- sza.) Aztán kimegy. (Eljátsza ezt is.) Egyszercsak megint jön valaki. (Mutatja.) És azt kérdezi: — Mért áll maga? — (Mutatja, hogy pofon üti.) S csak úgy csattan. Leül hát újra. (Begörbíti az ujját.) Ahogy először, s ahol először, a kőre, s azt hiszi, amit először, hogy most már amíg kedve tartja ... Üldögélhet. (Kinyújtja az ujját.) De amikor fölocsúdik, ugyanúgy nem tudja, mint annak előtte, hogyan lesz, hogyha lesz, ami lesz... (Széttárja mindkét kezét.) Nincs tovább. (Süket megmozdul. Lever valamit az asztalról. Koppanás). Hát te meg alszol? Én meg azt hittem, figyeltél. Én marha. SÜKET (fölegyenesedik): Nem alszom. NAGY: Azt hittem. SÜKET: Jó reggelt! NAGY: Már reggel volna? SÜKET: Nem tudom. NAGY: Akkor mért mondtad, át akartál ejteni? SÜKET: Ugyan! Ez csak olyan szokás. NAGY: Szerencséd van, hogy ilyen jól kivágtad magad. SÜKET (körülnéz. Keres valamit): Hova tettétek a cipőmet. NAGY: Tessék? Hótralép. Sokáig nézi Nagyot, a fejét csóválja. SÜKET: Semmi. NAGY :Mintha mondtál volna valamit az előbb. SÜKET: Köszöntem. NAGY: Nem, nem; arra emlékszem, hanem utána. SÜKET: Utána? NAGY (türelmetlenül): Igen. SÜKET: Ja, persze, a cipőmet kerestem. (Föláll az asztaltól, elindul, hogy megkeresse a cipőjét.) NAGY: És? SÜKET: Még mindig nincs meg. NAGY: Meglesz az, csak egy kicsit keresni kell. SÜKET: Az este ide tettem. (Mutatja, hogy a szék alá.) És most nincs itt. NAGY; Az este? SÜKET: Igen. NAGY (a szék alá mutat): Ide? SÜKET: Ide hát. NAGY (előre hajolva nézi): Az nem lehet. SÜKET: Mér ne lehetne? NAGY: Mert nincs itt. SÜKET: Nincs hát, ha egyszer elvitte valaki. NAGY: Elvitte? SÜKET: El. NAGY: Ki vitte volna? SÜKET: Talán te? (Gyanakodva méregeti Nagyot. Tesz egy-két lépést feléje.) NAGY: Ezt nem mondhatod komolyan. SÜKET: Miért? NAGY: Segíteni akartam, te meg ... SÜKET: Hagyjuk ezt most! (A lábára mutat.) Fölfázom. (Elindul kifelé.) NAGY: Hova mégy? SÜKET (megáll az ajtóban): Mosakodni. NAGY: Ki? SÜKET: Persze. NAGY: Várj egy kicsit! SÜKET: Nagyon hideg van kint, mit gondolsz? NAGY: Nem tudom; de nem is akarom megtudni. SÜKET: Azt elhiszem. (Visszamegy a székhez, leül.) Én se. (Összedörzsöli a talpát.) Még itt bent is fázik. NAGY: Az előbb akartam valamit. SÜKET: Mit? NAGY: Nem tudom. SÜKET: Hát így nehéz lesz. NAGY: Nehéz. SÜKET (merőn nézi az ajtót): Lehet, hogy közben nincs is hideg. NAGY: Lehet. SÜKET: Mégiscsak meg kéne próbálnom. NAGY: Mit? SÜKET: Hogy kimenjek. NAGY: Jó neked. SÜKET: Miért? NAGY: Hát, hogy mindenre emlékszel. SÜKET; Ez azért túlzás. NAGY: Nem, nem; csak ne szerénykedj ! SÜKET: És te? NAGY (lemondóan): Hagyjuk! 623
