Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
SÜKET: Rossz. KAPÁS: Az nem kifejezés. SÜKET (Nagyra mutat, akinek Kapás háttal áll): Megmozdult. KAPÁS (összerezzen; hirtelen visszafordul, ránéz Nagyra, látja, hogy Süket hazudott): Hülye. SÜKET (nevet): Megijedtél? KAPÁS: A nénikéddel szórakozz! (Elindul az ajtó felé, már egészen közel van, szorosan egymás mellett állnak.) SÜKET: Várj! KAPÁS: Minek? SÜKET: A kedvemért. KAPÁS: Van eszemben! (Egy újabb lépés. Megkerüli Süketet.) Még a végén tényleg fölé bred. (Keze a kilincsen; megpróbálja kinyitni az ajtót, lökdösi, nem megy.) Te, ez be van zárva! SÜKET: Már hogy volna! KAPÁS: Nem tudom, de be van. SÜKET: Tényleg? KAPÁS (mégegyszer próbálkozik): Tényleg. (Sükethez fordul ismét.) Most mit csináljak? SÜKET: Amit akarsz. (Odamegy Nagyhoz, lehajol.) KAPÁS: Ez szemétség! SÜKET: (Nagynak): Hát apám, te jól kikészültél! KAPÁS (újra az ajtóval próbálkozik, most sikerrel, az ajtó kinyílik): Persze, persze, hiszen ez befelé nyílik. (Kimegy. SÜKET: Hogy egy ilyen marha erős hapsi, mint te, így ki tudjon készülni, ezt azért nem hittem volna. (Fölemeli Nagy fejét, majd óvatosan visszaengedi.) Hogy történhetett!? (Fölgyenese- dik.) Ugyanígy megjárhattam volna persze én is, ha nincs szerencsém. De szerencsém volt. (Kis szünetet tart.) Szerencsém? No, ez azért túlzás. Gyerünk, inkább nézzünk valami után. (Elindul.) Állhatnék rosszabbul is, mint ahogy állok, ennyi az egész. (Lehajol, az asztal alól fölemeli Nagy pizsamáját.) Egy rongy. (Nézi.) Ez pont jó lesz. (Dúdolni kezd, egy kurta dallamot próbál.) Mi lehet ez, valahol mintha hallottam volna már? (A pizsamát vizsgálja.) Olyan ismerős! Hát igen, így is mondhatom. Hogyhogy így is? (Fölvesz egy üveget, víz van benne; lötyköli, beleszagol.) Ó, sokféleképpen még. (Dúdolni kezd, újra az előbbi dallam.) Ócska szavak! (Benedvesíti a pizsamát, kicsavarja; a víz a padlóra csurog.) Na! Lehajol, nyög, s közben énekelni próbál.) Egy kis piszok nem sok piszok. (Abba kell hagynia, annyira fárasztó a helyzet. Fölegyenesedik.) Igen, így, talán így majd ... (Vár. Semmi.) Na! (Legyint.) Mindegy. Pedig milyen köny- nyen indult. (Lehajol újra, Nagy homlokára teszi a nedves pizsamát.) így. (Fölegyenesedik.) Hát akkor meg is volnánk. (Elindul az ajtó felé, közben énekel, megint az előző dallam.) Nem is piszok, hogyha nem sóik. (Megáll, visszafordul.) Na mi az, nincs tovább? (Tesz egy-két lépést visszafelé. Újra megáll. Nagyot nézi.) Hát nem lehet túl jó ott a földön. (Közelebb megy.) Ha nem volnál ilyen dögnehéz, még megpróbálnám valahogy... De- hát... Vagy, azt mondod, próbáljam meg így is? Na, nem bánom, gyere! Ha leejtelek, a te bajod lesz. (Lehajol, megfogja Nagyot a hóna alatt fölemeli, az ágy felé vonszolja; elérik az ágyat, Süket, hogy megpihenjen, leteszi Nagyot a padlóra.) Hű! (Pihen.) Na! (Üj- ra lehajol, fölemeli Nagy felső testét az ágyra.) Hát így. (Nagy lába még lelóg a földre.) Na, gyere, ezt is. (Megfogja, és fölfekteti ezt is az ágyra. Hátralép. Sokáig nézi Nagyot, a fejét csóválja. Az asztalhoz megy, fölvesz egy csomóra gyűrt újságpapírt, kisimítja, visszamegy az ágyhoz, s a kisimított újságpapírt Nagy cipője alá csúsztatja. Ellép az ágytól, a kezét porolja, megáll s elégedetten szemléli Nagyot, aki látszatra teljesen élettelenül fekszik az ágyon.) Na, hát evvel megvolnánk. (Leül a székre, lerúgja a cipőjét, fejét az asztalra hajtja elalszik.) Második rész NAGY (fölül az ágyban, Süket az asztalon alszik, fejét a karjára hajtva.) Valahol talán még az... Igen, igen, túl jóval azon is... meg ami utána következik, azon is ... Volt egy ... (Felmutatja bal keze mutatóujját, mint egy bábot.) És itt... (Gúnyosan elhúzza a 622
