Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)

KAPÁS (hátrálni próbál, de nem tud, mögötte a fal): Vigyázz! (Megpróbál­ja óvatosan eltolni Nagyot.) NAGY (hátrál egy lépést): Mi van? KAPÁS: Semmi. NAGY: Akkor mért vagy olyan ide­ges? KAPÁS: Ideges, én? NAGY: Igen, te. KAPÁS: Nem vagyok ideges. NAGY (újra közel lép Kapáshoz): És nem is félsz? KAPÁS: Mitől félnék? NAGY (vállat von): Hát csak úgy. (Lassan, szórakozottan fölemeli az ök­lét. Most már mutatja is.) Hogy egy­szer esetleg leszámolunk. (Támadni ké­szül, de túl sokáig tart a készülődés, és túl lassú maga a mozdulat is.) KAPÁS (hasba rúgja Nagyot, mikor az éppen előre lendülne): Nesze. NAGY (elvágódik): Aú! KAPÁS (odalép Nagyhoz, nézi. Nagy mozdulatlan. Kapás kis szünet után a cipője orrával megpiszkálja Nagy fa­jét): Még élsz? (Nagy meg se mozdul. Kapás ijedten.) Csak nem haltál meg? (Letérdel, úgy vizsgálja Nagyot.) Na, éppen ez hiányzott nekem! (Átkarolja, s megpróbálja fölemelni.) Na, gyere! (Visszaejti. Nagy feje nagyot koppan a padlón.) Nem megy. (Föláll. Éppen a térdét porolja, amikor kopognak.) A legjobbkor ez is! (Lehajol. Újra próbál­kozik. Most a lábával.) Talán így köny- nyöbb! (Ez sem sikerül, visszaejti.) Az istenit, hát ha valami egyszer nem megy akkor az nem megy. (Fölegyenesedik, elindul az ajtó felé, megtorpan, vissza­fordul, majd megint az ajtó felé. Vár. Üjra kopognak, most még erősebben, mint az előbb. Maga elé, morogva.) Megyek már, megyek. (Az ajtó felé, hangosan.) Ki az? SÜKET (kívülről): Nyisd már ki az is­tenit; mit szórakozol! KAPÁS: Te vagy az? SÜKET: Ki volna! Vagy valaki mást vártál ? KAPÁS: Ugyan! SÜKET: Hát akkor meg miért nem nyi­tod? KAPÁS: Nyitva van. SÜKET (rugdossa az ajtót, dörömböl): Egy frászt! (Tovább dörömböl, az ajtó hirtelen kinyílik. Süket úgy esik be a szobába; elbotlik az éppen a földön he­verő Nagyban, ráesik.) Hát ez meg mi? KAPÁS: Na látod, mondtam én, csak egy kicsit be volt szorulva. SÜKET: Mi ez itt? KAPÁS: Hol? SÜKET: Itt. KAPÁS (csodálkozva néz körül): Hol? SÜKET: Itt. (Mutatja.) Alattam. KAPÁS (közelebb lép, lehajol): Jé! (Fölegyenesedik.) Nem tudom. SÜKET (föltérdel, aztán visszahajol Nagyhoz, hosszan vizsgálja. Magának): Mi baja lehet? KAPÁS: Talán beütötte a fejét. SÜKET (még mindig Naggyal van el­foglalva): Nem látszik rajta semmi. KAPÁS: Akkor talán mégse a fejét. SÜKET (fölnéz): Lehet, az is lehet. KAPÁS: Talán nincs is semmi baja. SÜKET: Dehát akkor mért fekszik úgy, mintha... (Hirtelen elhallgat.) KAPÁS: Nem tudom. SÜKET (magának): Nekem is pont most kellett elmennem, amikor végre történt valami! (Kapás felé fordul. Bi­zalmasan.) Hogy történt? (Kapás nem válaszol.) Mért nem mondod el? KAPÁS: Mit? SÜKET: Hát ami történt. Neked ez igazán semmi volna, hiszen itt voltál, nem? KAPÁS: Itt. SÜKET: Hát akkor? KAPÁS: Nem lehet. SÜKET: Miért? KAPÁS: Nem emlékszem. (Elindul az ajtó felé.) Különben is mennem kell. SÜKET: Várj! (Fölugrik, a távozó Ka­pás után nyújtja a kezét.) KAPÁS (megáll, visszafordul): Nem érek rá. SÜKET (kapást megelőzve az ajtóhoz siet, becsukja): Egy egészen kicsit, na! KAPÁS: Hát jó, nem bánom; de iga­zán csak egy kicsit. SÜKET: Hova akartál menni? KAPÁS: El. SÜKET: Dehát hova? KAPÁS: Érdekel? SÜKET: Nem. KAPÁS: Akkor mért kérdezted? SÜKET: Rossz szokás. KAPÁS (Nagyra néz, Süket szintén, az­tán egymásra): Na, hát ami azt illeti, elég rossz. 621

Next

/
Thumbnails
Contents