Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 8. szám - Oláh János: Kenyérpusztítók (játék)
úgy eszembe jutott. Az apám ... Nem, nem, az anyám... Vagy talán mégis inkább az apám... Nem tudom. Régen volt, annyira régen, hogy ennél jóbban egyszerűen nem lehet rá emlékezni. KAPÁS: Nem is kell. NAGY: Nem hát. (Mély lélegzetet vesz, és fölemeli a jobb mutatóujját.) De várj csak, mintha most jutna eszembe... Inkább kétszer kérdezz meg valamit, mint egyszer se. (Kifújja a levegőt.) Na megvan. Hát ez az. Ezt mondta. KAPÁS: Ki? NAGY: Az anyám. Nem mondtam? KAPÁS: Az anyád? NAGY: Hát persze. KAPÁS: Az anyád! NAGY: Nem hiszed? (Elidul Kapás felé.) Bebizonyítsam? (Mutatja, hogy kaphatsz egyet, de Kapás ezt már nem látja, időközben visszafordult, háttal Nagynak az asztalon könyököl. Nagy zavarban van, megáll. Bizonytalanul.) Kaphatsz egyet. (Kapás mintha nem is hallaná.) Nnna, hát azért! (Nagy zavara tovább tart. A zsebeit tapogatja, nem tudja, mit csináljon. S ekkor egy hirtelen elhatározással lehajol a bőröndhöz. Elesik. A földön ül, tapogatja magát.) Hú, az istenit! (Körülnéz.) Bocsánat! (Ijedten.) Csak nem káromkodtam!? Kérem, bocsánat! Egy kicsit elragadtattam magam, de ez csak véletlen volt kérem, csak véletlen. KAPÁS (még mindig háttal): Mit ké- remezel, nem a minisztériumban vagy. NAGY: Bocsánat! Nekem azt mondták ... (Fölnéz.) Hol is? Na, nem elfelejtettem! Pedig itt valahol a közelben. KAPÁS: A portán? NAGY (örömmel): Igen, ott. Igen. KAPÁS: Hehehe . .. (Furcsán abbahagy egy kezdődő nevetést.) NAGY: Hát ez az? Tényleg ez az? KAPÁS (visszafordul, most már egész testtel, a lábát is kihúzza az asztal alól, s a szoba közepe felé nyújtja): Tessék? NAGY: A hetes, ugye? (Kapás nem felel, csak néz maga elé a padlóra.) Tudtam, tudtam én, hogy egyszer megtalálom! (Fölugrik a félig összeszedett kacatok közül, és az ágyhoz rohan.) Ez lesz az enyém? (A matracokat nyomkodja, próbálja a rúgózást.) KAPÁS: Bolhát keresel? RNAGY: Megint viccelődik. Mért viccelődik folyton? KAPÁS: Kicsoda? NAGY: Hát maga. KAPÁS: Tegezz csak nyugodtan. (Megint megfordul, az asztalra hajol.) De mintha ezt is mondtam volna már. Hát persze. Mindent. Már mindent. NAGY: Még hogy bolhát! (Nevet.) Még hogy ... (Nevet.) ... bolhát! KAPÁS (újra visszafordul. Szinte vadul): Mit röhögsz? NAGY: Nem röhögtem. KAPÁS: Nem? NAGY: Nem. KAPÁS: Hallottam. NAGY: Sajnálom, de igazán nem... akartam. KAPÁS: Nem akartad! Ugyan! NAGY: Nem akartam, csak ... KAPÁS: Csak? NAGY: Olyan ... nehéz. Nem is tudom, hol kezdjem. KAPÁS: Az elején. NAGY: Igen, valahol ott kéne, a’körül. Csakhogy nem akarom azt se, hogy túl hosszú legyen. Ha egészen az elején kezdeném, akkor túlságosan is hosszú lenne. Valami olyan helyet kéne (találni, ahonnan el lehet indulni, és mégis itt van valahol a közelben. KAPÁS: Mondjuk a porta. NAGY: Igen, igen. Ahol az az üvegablak van, igaz? És mögötte ... Mi van mögötte? KAPÁS: Hagyd! NAGY: Hogyan? (Ijedten.) Mondtál valamit? KAPÁS: Semmit. NAGY: Akkor azért nem értettem. (Lassan visszamegy a kiborult bőröndhöz. Letérdel. Magának.) Azt hittem, már az akusztikával van valami baj. (Próbálja összeszedni a szétszóródott holmit. A tárgyak kiesnek a kezéből, elszóródnak.) KAPÁS: Nem megy? NAGY: De, csak türelem kell hozzá. KAPÁS: Adjak egy szemétlapátot, úgy gyorsabb? NAGY: Kösz, de ha nem zavar, mégis így próbálom inkább. KAPÁS: Felőlem! (Megvonja a vállát.) 613
