Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Elemi szerkezetek - Dobai Péter: Sakktábla két figurával
Elemi szerkezetek DOBAI PÉTER: SAKKTÁBLA, KÉT FIGURÁVAL „...minden jelenséget az emléke követ, ekkor lesz az emberé, azé, aki észrevétlenül, véletlenül és céltalanul megélte.’’ Dobai Péter: Emlék DOBAI PÉTER EMBERI .LÉNYEGEKKEL’: a létezéssel, az idő megélésével, a közlés feltételeivel foglalkozik, vagyis — e szó Henry Miller-i értelmezésében — metafizikai írónak is mondhatom. Prózaírói tevékenysége jórészt diagnosztizálás, néha pedig ontológiai tételek levezetése gondosan megszerkesztett szövegsíkokban. Élményei kérdésessé válnak benne, s kifejezésük (teoretizálásuk) közben mintegy beáll a szavak és a dolgok közé, hogy közölje kérdéseit és nyugtalanságait. Jelhalmazaiban állapot-elemzéseket, egymás mellé illesztett megismerés-szegmentumokat ad. Igen jellemző rá a modellálás, a patternekbe szervezés. Elbeszélései általában — szerkezetüket tekintve — a 0—1 arisztotelészi logikáján alapuló „monologikus” szövegek, ám e logikán túlra mutatnak. Szerzőjük az öröklött és/vagy személyessé tágított irodalmi normán belül mozogva az irodalmat meghaladó jelenlét felé tart. Szövegeinek kidolgozását elmélyült kutatómunka előzi meg: gondosan mérlegeli, mennyi tradíciót és illúziókeltést vállaljon sáját ’mondanivalója’ közlésében. Változó mértékben alkalmazkodik tehát az irodalom különféle tradicionális megnyilvánulási lehetőségeihez. A Játék a szobákkal és a Sakktábla, két figurával c. no- velláskötetek szerzőjeként gyakran él a koherenssé szervezett hagyományos novellaformával. Első megközelítésre úgy tűnhet föl, hogy — kivált első elbeszéléskötetének szövegeiben (’történeteiben’) — nem annyira ún. „hús-vér” alakok „cselekszenek”, mint inkább a szemlélődésben kiérlelt határhelyzetek, sarkított lehetőségek reprezentánsai lövik egymást enigmatikus mondatokkal, lapidáris szentenciákkal, paradoxonokkal és aforizmákkal, és a szavaknak nem atmoszferikus plaszticitás, hanem intenzív intellektualitás ad mélységet. Kihegyezett ’történetet’ nem találunk nála, legföljebb vázlatos alig-történetet, ál-történetet, ellen-történetet vagy nem-történetet. „Sztorit” soha, helyette: esetet, szituációk csomósodását, résnyire nyílását, körülménycsomók fölszeletelését. Űj kötetében „megalázás és alku nélkül” próbálja megmutatni „a közösségnek az egyént, a közösséget az egyénnek”. „Kiűzetésben élünk, nem a vallás, hanem az identitás értelmében. ... aki a másik emberről tud valamit, mintegy ellene tudja” — írja Dobai. Nyilvánvalóan ő sem akarja azt a Várost, ahol — Konrád György szerint — „a többi ember zavaró közeg, a nemfigyelés tanfolyamának szemléltető ábrája”; „ahol mindenki mindenkit nevel, hozzátartozóim ügyészek, bírák, ítéletvégrehajtók, ahol ha az egyik embert szeretem, a másikat nem szerethetem”. Dobai egy nemellenséges, intim azonosságra törekszik: „A világ mint két ember köze egymáshoz”. Részint fogalmilag deklarált, részint művészileg kibontott és sugallt relatív evidenciák függőlegesei tagolják hagyományos vízszintesek láncolataiból megalkotott szövegtereit (hagyományos = a novellaszerkesztés konvencióihoz igazodó). E relatív evidenciák világítják meg az egymást metsző gondolat- és akaratnyalábokat, idő- pásztákat. A könyv tizenhat novellát és egy .köztéri portrésorozatot’ tartalmaz. „Változó küszöbökön” lépnek vagy nem lépnek át az elbeszélések szereplői. „A tényeknek, a helyzeteknek, az eseményeknek mindig külön küszöbük van: aki átlépi, csak az életével lépheti át, az élete lépésével, amikor annyit már tud magáról, hogy máshová nem léphetne, a világon sehol” — olvassuk az Emlék című textusban. A novellák nagy része olyan jól „meg van csinálva”, hogy egy afféle amerikai „íróiskolában” tanítani lehetne rajtuk a céltudatosan megszerkesztett elbeszélés írásának alapele603
