Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: Elemi szerkezetek - Dobai Péter: Sakktábla két figurával

meit, ha ’céltudatos megszerkesztettségen’ nem kipoentírozottságot, lineáris anekdo- tikusságot értünk, hanem a jeleknek viszonylag nyitott struktúrává szervezését.

Írói indulásakor a totális kommunikációra való törekvés volt Dohai programjának egyik fontos tétele. S amikor azt mondom: Dohai általában „monologikus” szövegeket ír, tehát nem vonja be tevékenyen és radikálisan az alkotásba a kommunikációs lánc túloldalán rostokoló olvasót (mint Kristeva szerint a valódi ’dialogikus’ szöveg), nem arra gondolok, hogy Dobai „feladta az avantgarde kötelező aszketizmu- sát”, hanem inkább arra, hogy — valamiféle forrongáson túljutva — immár a korábbinál nagyobb mértékben vállalhatónak és folytathatónak érzi a verbális (tehát részleges) kommunikáció feltételeit. Noha tehát megalkotásuk ’szigorú’ céltudatosságát tekintve szövegei „monologikusak”, meghatározatlanul nyitott jelképiségük mégis dialógusra kínálja őket: s ha a szövegek megalkotásának nem is lehet tevékeny részese az olvasó, az értelmezés tekintetében annál nagyobb szabadsága van. (Persze, ezt bármilyen szövegről elmondhatjuk.)

Ha azonban elcsitul bennünk a jelentés-kajtató vadászdüh, s ha sikerül elvetnünk a structura omnipraesens metafizikai mítoszát, érzékenységtágító élvezetet találhatunk a szövegek merő levésében, az Eckhart mester leírta Istigkeit-ben, tudván tudva és fenntartván fenntartva, hogy ha kedvünk tartja, igen ’mély’ szimbolikus /allegorikus/parabolikus „mögöttes” meg „előttes” jelentéseket is ruházhatunk e textusokra, vagy ha úgy tetszik: mitikus jel-struktúrákra.

A Szippantó c. elbeszélést (egy házaspár külföldre tart, autójuk fekáliaszállító tartálykocsiba — „szippantóba” — rohan, szörnyet halnak, ellepi őket a szar) olvashatom például ironikus te(le)ológiai tanmeseként is, meg klinikai zárójelentésként vagy metapolíciai jegyzőkönyvként is, de egy pontnak fázisokra tagolásaként is —: egy eshetőség metafizikájaként, avagy fanyar nekrológként. De fölfoghatom ezeket az értelmezési lehetőségeket egymás (és a formai konvenció) paródiájaként/tükörképe- ként és egymás kiegészítéseiként is — van miből választanom, értelmezés értelmezést nemz. Azt sem zárhatom ki, hogy szerzője „valamiféle valóságos jelentést” (un sens véritable — Valéry) szánt e novellának.

Elidegenült, de legalábbis szenvtelen derűvel hmbálózhatok például a Hétfő, mészárszék c. szöveg kétféle kódája között: az egyikben (az „elsőben”?) a fókuszba állított férfi-alakot (= főhőst?), a még önszeretetre sem képes, akaratmérgezésben szenvedő, véletlen személyiségét fantáziálásokkal egyéniséggé szervező fuvarost, aki „mérnök akart lenni”, a vágóhídon véletlenül (?) kettészeli a mészárosbárd, belsejét elnyelik „a ráccsal fedett aknák”, vére lefolyik „a vérgyűjtő ciszternába” —; a másikban (a „másodikban”?) sértetlenül (?) hazatér nejével, később (?) a fürdőkád szélén „magáévá teszi” a miséről hazaérkező asszonyt.

Nemkülönben többféle értelmezés között hintáztat a Tető c. darab. „Kubinyi úr” négy napot tölt egy „monstrum bérház” tetején, messzelátón figyeli környezetét, képzeletében utópikus szuper-várost tervez a meglévő helyére; se a felesége, se az anyja, se a házmester, se a lakótársak nem bírják rávenni, hogy lejöjjön; amikor többen is értemennek, — valamiféle pasolini-i jelképiségű Megváltóként — leugrik a tetőről: ’átlépi egy láthatatlan kapu küszöbét’, „belép a tér fogalmába”.

Az Esély c. novellában ’értelmiségi’ (színész, kurvák, filmrendező stb.) társaság italozik egy Balaton-parti villában; valaki belő az ablakon, a golyó senkit sem talál el; a lövés mintegy „megadatik” nekik: úgyszólván végső alkalmat ad a jelenlévőknek, hogy azonosuljanak saját/közös helyzetükkel.

A kötet alakjai tükör elé állanak, véletlenségük, esetlegességük és egyszeriségük teljességében (Párbaj, tükörben); tudomásul próbálják venni a köréjük fonódó jelentéshálók miriádját (Háló)-, egy férfi megpróbálja — mondjuk 1977. május 10-én, kedd délután, öt órakor — nem észrevenni önmagát, és meztelenül kisétál a „városba” a „Gellért fürdőből” (Férfi). A Hírek c. textus „hősében” a machismo, a férfiasság erőteljes szétterjedése kitárja „az érzékelés kapuit” (Huxley), s a ’híreken’ túlra jut: „lenni mint emlékezni, úgyszólván emlék lenni, hogy egy kézmozdulat is,

604