Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Péntek Imre: Gépi kötéssel - "újtextilül" - Beszélgetés Droppa Judit textilművésszel
Emberi környezetünk egyik legrégibb, legmeghittebb anyaga, a textil napjainkban radikális megújuláson ment át. A hagyományos fonalak mellett megjelentek a szintetikus szálak, a mind nagyobb teljesítményű, mind jobb minőséget produkáló szövő- és kötőgépek pedig a „kézműipari jelleget” tették elavulttá. Az egyre bonyolultabb, programvezéreit berendezések végszámra ontják a kelmét, a szövetet, a feldolgozó üzemek, gyárak alapanyagát... Egyáltalán nem mindegy, milyen színben, milyen mintázattal. Hisz évezredek óta a kettő összhatása alkotja azt, amit textíliának nevezünk. A nagyipar, a tömegtermelés már a kezdet-kezdetén kettős elvárásnak igyekezett eleget tenni: Egyfelől szolgálta (és teremtette) a mindenkori divatot, másfelől a meglehetősen rétegzett vásárlóközönség kegyeit kereste. Az első tendencia a hivalkodó fogyasztásnak, a luxusnak nyitott utat, a másik az igénytelenségnek — ízléstelenségnek, a giccsnek. S miután a kézműves aprólékosság, az egyedi kivitelezés, a szinte művészi alakítás a gépi termelésben megvalósíthatatlan, más megoldás után kellett nézni. Feltűntek az iparművész-textiltervezők, az „alkalmazott művészet” képviselői, akik ezen a határterületen akarnak érvényt szerezni az esztétika törvényeinek, akik a divatot az ízléssel, széppel, hasznossal próbálják összeházasítani, akik nem restek alkalmazkodni a legmodernebb technikához, s akik „ ... a reprodukálhatóságot mintegy bele akarják komponálni az alkotásba ...” — ahogy Mihály Mária írta a Művészetben. Jó ideig keveset hallattak magukról, a háttérben munkálkodó, névtelen „mesteremberek” voltak. Műveik — jórészt — nem a múzeumok, kiállítóhelyiségek falára kerültek bekeretezve, hanem a mindennapi használat nyűtte el őket. Aztán a hatvanas évek végén a magyar textilesek is elkezdtek „újtextilüF’ beszélni. Látványos kiállításokon bizonyították, hogy nincsenek elmaradva a nemzetközi élmezőnytől, díjakat nyertek idehaza és külföldön, a textil műfaját egészen elképesztő módon megújították, kitágították. Üj neveket kellett megtanulnunk — Attalai Gáborét, Ardai Ildikóét, Búzás Árpádét, Gecser Lujzáét, Szilvitzky Margitét és másokét — új csoportosulásokra kellett felfigyelnünk ... összeálltak a „velemi tizek”, az újtextil műfajának legmerészebb kísérletezői. A legfiatalabb nemzedékhez tartoznak, mint Bajkó Anikó, Szalontai Éva, Szenes Zsuzsa, Vető Márta, és nem utolsó sorban Droppa Judit. A művészi megnyilatkozás hagyományosabb keretei közt egyszerre érdeklődni kezdtünk, „felfedeztük’ ’a textilt. Helyesebben: újra felfedeztük, más oldaláról. Ami persze egyáltalán nem baj ... Csupán jelzi: az „ipari művészet”, a formatervezés, a design elismeréséhez milyen kanyargós út vezet. Droppa Judit munkássága azért érdemel külön figyelmet, a fiatal textilesek közül azért emelkedik ki, mert a gyárban is használatos sík- és körkötött kelmét „kényszeríti"” műalkotássá. Egyedi textilműveiben a legkorszerűbb technika van jelen ... Volt bátorsága hátat fordítani a kézi szövésnek csomózásnak, az áligényes kivitelezésnek, a népit utánzó látványosságnak. A nagy ipari gépsorok ihlették fantáziáját. Azt a formanyelvet keresi amit ez a technika rejt magában, kínál. S közben arra is futja energiájából, hogy munkahelyén, a Kőbányai Textilművekben rendszerbe illeszthető, gazdaságosan gyártható, könnyen variálható mintacsaládokat tervezzen — alkosson. Ismét Mihály Mária Művészetbeli cikkét idézzük:
