Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)

„Miért akartok ölni”? — írtam fel a palatáblámra.

— Mert nyomorult és veszett az élet, mert ilyen szarok tartják a kezükben, mint Kemál Juszuf. Tombol a világon a válság, ő meg márványpalotát építtet magának, gyerekek százai pusztulnak el egy éjszaka alatt, ő meg huszonegy lányt hág meg ez alatt. Gondolod, hogy ez a kevés evéstől van? A lányok kurvák lettek volna, ha nem ilyen a sorsuk? Az asszonyok a mázsás köveket emelgetik, miért? Ezért kell ölni, hogy kikényszerítsük ha kell vérrel is a jogainkat.

Pisztolyokat vettek elő.

— Érted már? — néztek rám.

— Persze, hogy érti — jelent meg Tóni. — Ért ő mindent. Öljetek csak, ha úgy látjátok, gyilkoljatok! Lehetőleg a tetvekre, poloskákra is lőjjetek, mert van itt elég, aztán rám is lőhettek, mert holnaptól kezdve nem dolgozom. Strici leszek, a lányoknak hajtok fel pasasokat, ehhez értek, jogi diplomám van, megtanítottak rá, hogy csűrjem-csavarjam ki az emberek zsebéből a filléreket, aztán ha rosszul megy az üzlet, elmegyek Kemál Juszufhoz, jogi seggnyalónak, ölés nélkül, értitek.

Röhögök rajtatok.

Csend lett, a barakk is teleszívta vele magát, úgy hogy lehetett hallani a kopogást. Szürkeruhás, szürke nagy kalapos ember lépett be.

— A lányokat keresem — mondta.

Tóni készségesen ugrott oda hozzá.

— Parancsoljon uram, itt vannak a függöny mögött.

Tóni intett, hogy menjek vele én is. Kíváncsiság hajtott. Ki lehet ez az ember?

— A pénzt nekem tessék — állt Tóni eléje.

— Kétszázharminc pengő elég lesz? Huszonhármán vanak, ugye?

— Annyian uram, de az ember kapacitása ugyebár ...

— Csak csókot kérek tőlük — felelte, s levette a kalapját.

A lányok felsikítottak, ótvaros sebek borították az arcát.

— Ne, Tóni vidd innen, nem akarjuk!

A szürkeruhás nevetett, hideg lett hirtelen.

— Csak a csókotokért jöttem, itt van kétezerháromszáz.

— Ezzel a pénzzel új életet kezdhetünk, mi egy csók lányok, rajta! Kibírjuk !

A nagyhangú csókolta meg először. A többi lány is bátorságra kapott, végül húszán megcsókolták, csak három bújt el a csók elől.

— Itt a kétezerháromszáz — mondta a szürkeruhás. — Annak a háromnak jótéteményként megadom azt, amit a húsz munkával szerzett.

Nevetett, s feltette a kalapját.

— Most már mind az enyémek lesztek.

Másnap a nagyhangú lány összeesett és meghalt, így jött sorra, mind a húsz. A megmaradt hármat a férfiak átköltöztették a konyhába, a barakkba nem jöhettek soha többé.

Tóni visszatért dolgozni.

Hónap végén, szombatonként, ha nem volt bál, vagy Kemál Juszuf nem hívatott magához bennünket játszani, Imre bácsi és István hazamentek a családhoz. Ferenc csak a fejét rázta, nem ment haza soha. Én máskor, hétvégén úgyis egyedül vittem haza a pénzt, így én sem mentem velük. Ferenccel maradtam, ,a fiú nagyon szomorú lett Katalin halála óta, nem beszélt senkivel, kerülte a társaságot.

'46