Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)

Azon a szombat este, amikor Imre bácsiék hazamentek, a barakk nagy ré­sze is, alig lézengett pár ember, arra lettem figyelmes, hogy amikor a hold fé­nye bejön az ablakon és az ágyakon végigfekszik, Ferenc felkel, felöltözik, és elindul a kőhegy felé. Észrevétlen, követtem. Motyorgott: — Katalin, szép szerelmem, jövök, ott találkozunk. Felmászott, oda, ahonnét Katalin leugrott, állt a szakadék szélén. — Miért? Miért — kérdezgette. Már azt hittem, hogy le akar ugrani, de megfordult, a kőhalomhoz lépett, elvette előle a gallyakat, megtisztította az álcaként rászórt földtől, s térdre ro­gyott előtte. Fehér a márvány, eltaszítja magától az éjszakát, a holdnak nyújtja szerel­mesen magát, zöld, erezett ágakká áll össze, ringatja a holdat, majd megrázza magát, a hold lecsúszik a fák törzsén, csobban olajos fényű folyó vízében, arany halak úsznak tova, kagylók nyílnak, madarak fröccsennek fel a szikrázó égig, szárnyuk csattogtatják, harmatcseppként hull a víz, nyíló tűzpiros virágokra, csigákra, sündisznóra, a nap öleli őket körbe, csillagok, fehérport szór rájuk a Tejút, lányalakká áll össze a varázslat. Csoda ez, nem lehet elviselni. Ferenc beszélt a kőhöz: — Ég madarai, vizek halai, föld járói, ti mind, bánatom látói, ne rémülje­tek tőlem, békében járok, ő hagyott itt nekem titeket, bennetek él a szíve, ve­letek úszik a boldogtalansága aranyhalak szárnyán, égben oldódik fel a teste. Föld, ég, víz, ahogy szeretitek őt, úgy szeressetek engem is, mert akkor szeret ő is, ti bennem vele éltek, szeress Katalin, szeress! — Mit keresel itt? — rezzent aztán fel. Átöleltem. Lefelé mutattam, szél támadt. — Jó testvérem vagy, Lajos. El ne áruld senkinek. Betakartuk a követ. A barakkban Tóni jött oda hozzánk: — Fent voltam én is a hegyen. Láttam a követ, csodálatos, ha a herceg megtudja, elviteti, az a kő többet ér, mint a bányája. — Az az enyém, — sírta Ferenc. — Katalin a halálával fedezte fel nekem. Újra eladnátok őt a hercegnek, ha a követ is elvitetné. „Mindenkinek látnia kell” — írtam fel a palatáblára. — Elárulják a hercegnek — esett kétségbe Ferenc. — Előbb, utóbb megtudja, hadd lássák ők is — látta Tóni helyesen a hely­zetet. — Soha az életükben nem látnak ilyet. Hétfőn már «a kőbányában elterjedt a híre Ferenc kövének, a kőfaragókat is értesítették a tűzszerészek. Munka után mindenki csinosította magát, a meg­maradt három kurva is előmerészkedett, a kőfaragók átjöttek a telepre. Szent­képek kerültek elő. Megvártuk, hogy a telepvezető elmenjen, este tízkor Ferenc vezényletével elindultunk a hegyre. Térdrerogyott a nép, amikor Ferenc kibon­totta a követ. Hátul valaki sírni kezdett, fokozatosan átterjedt. A három kurva zokogva csúszott a kőhöz: — Mivé lettünk, nézz ránk, mivé? Tiszták és szépek akarunk lenni újra. Családot akarunk, becsületes embert mellénk, bocsáss meg, nekünk. A férfiak a mellüket ütötték: — Nem akarunk megdögleni a kőportól, tisztességes munkát, könnyű öreg­séget, ne korai halált, ne céltalan éveket! Terhes asszony nyomakodott előre: 47

Next

/
Thumbnails
Contents