Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)

Kemál is felfigyelt erre:

— Melyiktek csábítja el tőlem a legszebb lányt, hadd halljam — kérdezte tőlünk.

— Én bátorkodom kérlek — Tóni lépett előre a banda mögül.

— Te is cigány vagy?

— Jogász vagyok.

— Mit keresel akkor ezek között?

— Nem kaptam munkát, ezért álltam be kőfejtőnek.

— Majd keress meg, diplomás, nemes ember kell nekem is. A lány meg az enyém.

Nem értettük, hogy milyen nyelven beszél a három másikkal, de azok élénken helyeseltek. Behívták az összes lányt, leültették maguk mellé őket. A herceg elővett egy ládát, marékszámra osztogatta szét köztük belőle a pénzt.

— A tiétek, de innotok kell velem, akkor drágakőt, aranyat is kaptok.

Éjfélig itatta őket, minket elzavart.

— A további nem a ti szemeteknek való, a kőfaragóknál aludhattok.

Katalint maga mellé ültette, átkarolta. Hiába integetett a lánynak Ferenc

az nem tudott mozdulni a herceg mellől.

A kőfaragóknál volt hely számunkra, Imre bácsi és István hamar elaludtak. Ferenc forgolódott az ágyában, aztán felkelt és kifutott. Utána mentem. Az erdő felé vette az irányt, követni akartam, de valaki megfogta a kezemet.

— Férfibánat, nem lehet mással megosztani.

Tóni volt.

— Ne félj, nem csinál bajt magának, majd megcsillapodik. Gyere inkább velem, meglessük mit csinálnak a hercegék.

A palota eddig felépített része még csak háznyi magasságú volt, nagy követ raktunk a lábunk alá, úgy figyeltük az ablakon át a Bentlevőket. A herceg már csak egyedül volt a lányokkal. Megszámoltuk huszonegy lány maradt, három biztosan elment a három úrral. Részegek voltak már. A herceg félmeztelenül, a lányok is. Kemál aranyláncokat, briliánsokat akasztott a nyakukba.

— Szépek vagytok — harsogta. — Öleljetek át, csókoljatok, mindenem a tiétek, a vagyonom, a testem. Táncoljatok körbe, hadd nézzelek benneteket!

A lányok körbeforogtak és énekeltek, zümmögtek. A herceg középre ugrott, magával rántotta Katalint is, aki még nem vetette le magáról a blúzt sem, de látszott rajta, hogy ő is részeg már. Kemál leszabta róla a ruhát.

— Gyönyörű vagy — lihegte, s aranyláncokat, fülbevalót rakott fel rá. — Istennő vagy, gyere!

Magával húzta a nagyteremből nyíló kis szobába.

— Ti is sorra kerültök, ne féljetek! — szólt vissza a többieknek.

Pár perc múlva kitántorgott Katalin.

— Mehet a következő — mondta.

Öklömbe harapok. — „Uraknak mindent szabad fiam, ezt sose felejtsd el” — hallom apám hangját. Fáj ez a lány és Ferenc.

— Nyolcadik megy már, jól bírja — mondja Tóni. Katalint nézem. Elvánszorog a sarokba, szinte belefúrja magát.

— Fázom — hajtogatja. — Fázom.

— Tizenöt. Le a kalappal, még egy bika sem bírna ki ennyit.

— Ferenc fázom, nem hallod, takarj be! — szólítgatja szerelmét a lány.

— Húsz! örvendj szegény országunk, bikák jöttek földedre vissza.

Katalin felkacag, lerázza magáról az aranyláncokat, fülbevalókat.

44