Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)
— Minden lánynak így csapod a szelet? — Előbb talán bemutatkoznál. — Ferenc. — Én meg Katalin vagyok, szevasz! Figyeltem őket ezután. Esténként találkoztak, mikor úgy gondolták, hogy mindenki alszik, kilopakodtak a barakk mögé. Örültem a szerelmüknek, de nem sokáig. Elhatároztuk, hogy hazamegyünk mind a négyen szombaton, és vasárnap este visszajövünk, de a telepvezető nemet mondott. — Kemál Juszuf herceg szombaton baráti társaságot fogad, kelletek ott ti is. Szombaton tizenkét órakor leállította a munkát, és kihirdette: — Kemál Juszuf herceg ma este magához vár minden szép fiatal lányt, a kőfejtőtelepről. Megalapozhatjátok a szerencséteket, gazdag, finom emberek közé kerültök, talán még feleségül is kérnek benneteket. Bőkezű jutalmat.és rengeteg pénzt kaptok. Küldött szép ruhákat, parfümöket is. Aki nem jön, annak felmond, szedheti a batyuját. — Meseország lettünk — súgta a fülembe fiatal jogász ismerősöm, aki amint elmesélte nekem, diplomájával sem kapott állást, csavargóit, azt megunta, s eljött ide, itt legalább nem hal éhen. — Látod Lajos — folytatta, ha most lány lennél, még ha néma is vagy, sokra vihetnéd. Nézd, hogy taszítják a szülők a lányaikat, azok gyárból kerültek ki, menjen csak a lány, talán jobb sorsa lesz neki, a kastélyokból kikerült cselédek is, hogy noszogatják a lányaikat, pedig tudják, ők leginkább, hogy mire kellenek ezek a lányok, nézd a parasztot, hogy löki előre a lányát, s görbül a keze, pénzt markol, földet, ekét, ökröt remél eladott lányáért. Katalin is ment. Ferencet kerestem, akadályozza meg, amíg lehet, én nem tudtam Mariskát, neki meg kell tennie. A barakkban akadtam rá, az ágyon zokogott. Megráztam. — Ne bánts Lajos, testvér, nem tudok mit tenni. „Menj, fogd meg a kezét, szökjetek el, akárhova is, csak el innen!” — írtam a palatáblámra. — Nem tehetem testvér, neki segíteni kell a szülein, vissza kell szerezni a földjüket, házukat, nekem meg a hét testvérem otthon. Titeket is kirúgnak, ha én meglépek Katalinnal. Mi lesz akkor a hét testvérrel? A muzsikálással? Walcz Tóni a jogász jött be hozzánk. — Apátok már vár benneteket, azonnal indulnotok kell. Te meg ne keseregj — szólt Ferencnek. — Visszakapod Katikádat, igaz, hogy már nem úgy, mint ahogy elment. Ferenc letörölte a könnyeit. — Igazad van Tóni, nem haragszok rád, hogy ezt mondtad. Te tanult ember vagy, többet tudsz nálam. — Vigyetek magatokkal, segítek rakodni. Kíváncsi vagyok a hercegre — kérlelt bennünket aztán Tóni. Ö is jött velünk, a lányokat már korábban elvitték. A palota egy kész helyiségében tartották az összejövetelt, három úr volt ott és Kemál Juszuf, aki gyönyörű ember volt, ébenfekete haj, ritmusos, összehangolt párducléptű, barna bőrű, óriási égő sötétkék szemekkel. Könnyű, társalgás alá való zenét kért tőlünk. A telepről hozott lányok szolgáltak fel a herceg adta törökös ruhában. Megszámoltam, huszonnégy lány jött el hozzá. Remegett a lábuk, ha a herceg közelébe értek. Ha rájuk nézett, ájuldoztak. — Gyönyörű, csodálatos férfi — suttogták. Katalin is közöttük volt, ha volt egy perce odaugrott hozzánk: — Veletek hazaszököm. Nyugodj meg Ferenc, én csak téged szeretlek. 43