Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)

— Minden lánynak így csapod a szelet? — Előbb talán bemutatkoznál. — Ferenc. — Én meg Katalin vagyok, szevasz! Figyeltem őket ezután. Esténként találkoztak, mikor úgy gondolták, hogy mindenki alszik, kilopakodtak a barakk mögé. Örültem a szerelmüknek, de nem sokáig. Elhatároztuk, hogy hazamegyünk mind a négyen szombaton, és vasár­nap este visszajövünk, de a telepvezető nemet mondott. — Kemál Juszuf herceg szombaton baráti társaságot fogad, kelletek ott ti is. Szombaton tizenkét órakor leállította a munkát, és kihirdette: — Kemál Juszuf herceg ma este magához vár minden szép fiatal lányt, a kőfejtőtelepről. Megalapozhatjátok a szerencséteket, gazdag, finom emberek kö­zé kerültök, talán még feleségül is kérnek benneteket. Bőkezű jutalmat.és ren­geteg pénzt kaptok. Küldött szép ruhákat, parfümöket is. Aki nem jön, annak felmond, szedheti a batyuját. — Meseország lettünk — súgta a fülembe fiatal jogász ismerősöm, aki amint elmesélte nekem, diplomájával sem kapott állást, csavargóit, azt megunta, s el­jött ide, itt legalább nem hal éhen. — Látod Lajos — folytatta, ha most lány lennél, még ha néma is vagy, sok­ra vihetnéd. Nézd, hogy taszítják a szülők a lányaikat, azok gyárból kerültek ki, menjen csak a lány, talán jobb sorsa lesz neki, a kastélyokból kikerült cselé­dek is, hogy noszogatják a lányaikat, pedig tudják, ők leginkább, hogy mire kel­lenek ezek a lányok, nézd a parasztot, hogy löki előre a lányát, s görbül a keze, pénzt markol, földet, ekét, ökröt remél eladott lányáért. Katalin is ment. Ferencet kerestem, akadályozza meg, amíg lehet, én nem tudtam Mariskát, neki meg kell tennie. A barakkban akadtam rá, az ágyon zo­kogott. Megráztam. — Ne bánts Lajos, testvér, nem tudok mit tenni. „Menj, fogd meg a kezét, szökjetek el, akárhova is, csak el innen!” — ír­tam a palatáblámra. — Nem tehetem testvér, neki segíteni kell a szülein, vissza kell szerezni a földjüket, házukat, nekem meg a hét testvérem otthon. Titeket is kirúgnak, ha én meglépek Katalinnal. Mi lesz akkor a hét testvérrel? A muzsikálással? Walcz Tóni a jogász jött be hozzánk. — Apátok már vár benneteket, azonnal indulnotok kell. Te meg ne kese­regj — szólt Ferencnek. — Visszakapod Katikádat, igaz, hogy már nem úgy, mint ahogy elment. Ferenc letörölte a könnyeit. — Igazad van Tóni, nem haragszok rád, hogy ezt mondtad. Te tanult em­ber vagy, többet tudsz nálam. — Vigyetek magatokkal, segítek rakodni. Kíváncsi vagyok a hercegre — kérlelt bennünket aztán Tóni. Ö is jött velünk, a lányokat már korábban elvit­ték. A palota egy kész helyiségében tartották az összejövetelt, három úr volt ott és Kemál Juszuf, aki gyönyörű ember volt, ébenfekete haj, ritmusos, összehangolt párducléptű, barna bőrű, óriási égő sötétkék szemekkel. Könnyű, társalgás alá való zenét kért tőlünk. A telepről hozott lányok szolgáltak fel a herceg adta törökös ruhában. Megszámoltam, huszonnégy lány jött el hozzá. Remegett a lá­buk, ha a herceg közelébe értek. Ha rájuk nézett, ájuldoztak. — Gyönyörű, csodálatos férfi — suttogták. Katalin is közöttük volt, ha volt egy perce odaugrott hozzánk: — Veletek hazaszököm. Nyugodj meg Ferenc, én csak téged szeretlek. 43

Next

/
Thumbnails
Contents