Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - Horváth Péter: Sosemvolt aranykorunk (regényrészlet)

— Kuss! Séta! Becsukni! Menj!

Nagyetel visszavonult.

— Ne törődjetek vele, fiatal még, túl fiaital.

— Nonolefár — dúdolta Bögre.

— Tizenkilenc éves — folytatta Apa. — Vagy huszonegy. Nem tudom. Túl fiatal. Ti hány évesek vagytok? Nem, ne mondjátok meg, kitalálom, mert eszembe jut. Andris nyolc, Jósika pedig tizenegy. Igaz?

— Én tíz éves vagyok — mondta Köcsög. — Már el is múltam.

— Persze, persze — mélázott az apjuk a pelenkák között. Lehunyta a szemét, belehamuzott a vízbe. — Persze, hogy tíz éves vagy. Azt a két évet sose számolom. Pedig nem is két év volt, sokkal több. Tudjátok? Dehogy tudjátok. Az ember megpróbálkozik, próbálkozik, és semmi nem sikerül neki. Ez' így helyes, ez így van rendjén. Tudjátok mit mondott a Karikás Lajos a tárgyaláson? Ha valakinek ülnie kell, az nem a Mente Béla, hanem én, Karikás Lajos vagyok az. És járt le fel a teremben, a marha. De hát ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, ki is a bűnös.

Az ajtó megint kinyílt, látni lehetett, hogy a szobában már ég a villany, Nagyetel pongyolát húzott a hálóinge fölé.

— Béla! Könyörögve kérlek, gyertek be! Felébred a gyerek!

— Tűnés! Én most az én két nagyszerű egyetlen fiammal beszélgetek, megtanítom őket az élet titkaira! Tűnés! Téged nem tanítalak meg az élet titkaira, mert te sajnos hülye vagy az élet titkaiih-oz! Másj már be! — Pelenkát markolt ki a víziből, Nagyetel felé csapott vele. Köcsögék moccanni se merték, Bögre csikorgatott. Nagyetel visszavonult, hüppögött. A becsukódó ajtó mögött felsírt Kisetel.

— Mindig baszogat — morogta Apa. — Nahát. Az élet titka. Az élet titka az, édes fiaim, hogy semmi titka nincs,( az égvilágon. Világos? Az életnek semmi titka nincs. Halljam.

— Az életnek semmi titka nincs — ismételte a két fiú.

— Nahát! — ragyogott az apjuk. — Mindig tudtam, hogy okos fiúkat szült nekem az anyátok, akinél nagyszerűbb asszony nem született a földre. Nagyszerű asszony, nagy-sze-rű! Szóval nincs titok. Csák szamháziak vannak. Én is szarházi vagyok, az anyátok is szarházi, és ti is szarháziak lesztek. Mindenki szarházi. Csak ti nem vagytok szarháziak, ti az én gyönyörűséges kisfiáim vagytok, akik szerettek engem, és meglátogattok négy év után. Ez szép. Az embernek ezt illik megköszönnie az életitől, mint ahogyan mindent csak megköszönni lehet. Az ember csak megköszönhet, vagy befoghatja a pofáját. Gyújts még egy cigit, kisfiam! Te dohányzol? Neked nem szabad dohányozni, a nikotin tönkre teszi a fejlődésiben levő szervezetet. Hallgass rám, kisfiam, és ne dohányozz. Gyújtsd meg. Nesze. Keress egy szárazát.

Bögre keresett, talált, meggyújtott.

— Nem kéne mégis bemenni? — aggódott Köcsög.

— Nem, egyáltalán nem kéne bemenni, sehová nem kell bemenni, mindig csak el kellene menni mindenünnen, de még csak elmenni se kell, úgysincs sehol az ember. Mondhatnánk úgy is, az ember sehol van. Igen. Sehol van. — Apa elhallgatott, szívta a cigit. Tűnődött, fel-felmevetve. Bent sírt a csecsemő. Hideg volt.

— Apa — szólalt meg Köcsög. — Mesélj Iketonról.

— Az Iketonról? Nahát, te emlékszel Iketanra? És te, fiam?

532