Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - Horváth Péter: Sosemvolt aranykorunk (regényrészlet)

— Én semmire nem emlékszem — morogta. Bögre.

— Aha — bólintott az apjuk. — Helyes. Nem is kell emlékezni, nincs is mire emlékezni. A múlt nincs. Világos? Egy vonással el lehet törölni, meg lehet másítani. Eketom nincs.

— Tudom — mosolygott Köcsög.

— Semmit nem tudsz — mondta az apja. — Te még egy buta kisfiú vagy, aki semmit nem tudhat. Semmit nem tudtok. — Kiesett kézéiből a cigaretta; a vízbe hullva felszisszent, és kihunyt a parázs. A férfi hallgatott. Bernt, a szobában Nagyetel ringatta a lányát, és énekelt:

— Erdő mélyén, vén fák alatt nem találom sínhantodat.

Űzött, hajított búúúúni bááánaaatooom, felelj, hol Vagy szép Szulikóm!

— Te! — szólalt meg Bögre. — Ez elaludt.

Köcsög bement Niagyeftelért a szobába. Nagyetel visszatette a lányát a rácsos ágyba, kijött a fürdőszobába, felgyújtotta a villanyt. Apa sárga volt, nyakig a vízben. Kirángatták a kádból, az arca is vizes volt, vagy sírt, nem lehetett tudni. Becipelték az ágyra. Nagyetel kicsavart egy citromot, citromlével átitatott pelenkával dörzsölgatte a férje mellkasát, a szíve fölött.

— Mindig ez a vége — morogta.

Apa reggel nehezen tért magához, sárgább volt, mint az éjszaka. Nagyetel orvost hívott, a doktor azrt mondta, Apát kórházba kell vinni, kivan a szíve. Bögréék az első busszal hazautaztak.

— Na — mondta Bögre a buszon, míg az ablak mögött elrohanó tájait bámulták —, ez is megvolt. Egy apa.

BÁLINT ENDRE: SZENTENDRE NYOLCADIK TEMPLOMA

533