Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Horváth Péter: Sosemvolt aranykorunk (regényrészlet)
Dörömböltek az ajtón. Köcsög felrázta a bátyját. A kutya ugatott kint. Nagyetel tátott szájjal, hanyatt aludt. Kimásztak mellőle, kimentek. — Ki az? — Én. Kinyitották az ajtót, az apjuk mosolygott, és beesett a fürdőszobába. — Édes, aranyos, egyetlen kisfiacskáim, gyertek ide hozzám! — átfogta őket, leült velük a fürdőkád szélére, majd égnek emelte a karját, és belecsúszott a kádban ázó pelenkák közé. A gázbojler gyújtólángja kéken világított, árnyak lobogtak a falon. — Menjünk be a szobába! — szólalt meg Köcsög. Bögre összeszorított foggal ült a kád szélén, és behunyta a szemét. Megpróbálta a fogát csikorgatni, ahogy Macától tanulta. Sikerült. Csikorgatott. — Mindjárt, mindjárt — mondta az apjuk a kádban. — Mindjárt bemegyünk azokhoz, mindenki megkapja a maga adagját, de szeretnék előbb egy kicsit veletek üldögélni itt, a fiaimmal, az én egyetlen két fiammal. Figyeljetek rám, édes fiaim. Nagyon, nagyon szerettem az anyátokat, ő egy nagyszerű t asszony. Igaz, hogy rögtön összeállt valakivel ahogy engem lecsuktak, már másnap összeállt azzal a szélhámossal, de ez nem fontos, én megértem, hogy (mindjárt beadta a válópert, ez ás rendben, nem lehet valaki ellenforradalmár felesége. — Felnevetett. — Menjünk be, Apa — aggódott Köcsög. Bögre a böfögéssel kísérletezett, de egyelőre nem ment neki. — Mindjárt bemegyünk, kedves kisfiáim, édes Andriskám, mindjárt, kis- szívem, csak egy kicsit szeretnék veletek lenni. — Elf észkelőd ött a pelenkák között a vízben, cigarettát vett elő, talált egy száraz szálat. — Gyújtsd meg, fiam! — nyújtotta Bögrének a cigit, aki azonnal felhagyott a böfögési kísérletekkel, meggyújtotta a cigarettát a gázlángnál, nagyot szívott belőle, lemellez- te, és nem köhögött. Köcsög csak ámult. Az apjuk átvette a cigarettát, maga mellé hamuzott a vízbe, és tovább beszélt. — Nagyon szerettem az anyátokat, nagyszerű nő volt és nagyszerű anya, kevesen tudnák végigcsinálni azt, amit ő végigcsinált, az biztos! — Megint nevetett. — Igaz, hogy téged bevágott abba a szaros intézetbe, és még mindig ott rohadnál, ha én ki nem nyújtom a karomat érted, és meg nem írom anyádnak, hogy ha azonnal ki nem vesz arról a szörnyű helyről, nem fizetek több gyerektartást néki. És mégis, mindezek ellenére, azt mondom nekték, hogy szeressétek az édesanyátokat, mert ő egy csodálatos asszony. Igaz, hogy nem küldött nekem hegedűt a börtönbe, amikor megírtam néki, hogy hegedülni akarok tanulni, igaz, hogy a hegedű helyett válópert küldött, de hagyjuk, ez nem érdekes. Egy olyan nő, akinek ilyen nagyszerű fiai vannak, mint ti, az csak nagyszerű nő lehet. Édes, édes gyermekeim. Nem szeretitek apátokat, ugye? Ne féljetek tőlem, gyertek közelebb, úgy ni, szépen. Andriskám, Józsikám! Édes, drága kisfiáim! El se hiszitek mennyire boldog vagyok most, hogy így együtt lehetünk. Azok ott bent — intett a szobaajtó felé —, nem érdekesek. Nem számítanak. De titeket nagyon szerettelek. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, Nagyetel borzas feje tűnt fel a nyílásban. — Mit csináltok itt? Béla, gyertek aludni! — Menj be! Menj innen! A kisfiáimmal akarok beszélgetni! Érted?! — Megfázol, Béla, gyertek be a szobába! 531
