Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - Horváth Péter: Sosemvolt aranykorunk (regényrészlet)

gött-forgott az elvarázsoltan lépegető kis fekete kakasok között, a hóban. Ahogy észrevette a kerítésnél ácsorgó fiút, kihúzta magát, megnyújtotta a nyakát, és azt mondta:

— Most van az én aranykorom!

— Jóska! Kisfiam!.— Köcsög meghallotta a kiáltást, sarkonperdült. Odament az anyjához, 'és az imént még meztelen ugráló férfihoz, aki most fekete, prémgalléros télikabátban várakozott az asszony mellett, a kapuban. — Nyitva hagytuk az ajtót, fiacskám, menj be szépen, nekünk most muszáj elmerniünk. Nemsokára itthon lesz a bátyád, várd meg, aztán elmehették korcsolyázná, vagy ahova akarod.

A férfi kezet nyújtott Köcsögnek: — Barátok leszünk?

Köcsög nézte a feléje nyújtott, hatalmas tenyeret, aztán az anyja tekintetét kereste, az asszony azonban nem nézett rá, csak mosolygott, valahogy furcsán, ferdén, a földre.

— Menj be, mert megfázol! — szólalt meg az asszony, és összefogta magán a bordó posztókabátot. — Sietünk haza. Légy jó.

Köcsög megvárta, amíg az anyja és a férfi eltűntek az utca kanyarulatában; visszaszaladt a drótkerítéshez, de az aranyruhás cigány lány már nem volt az udvaron, csupán az elvarázsolt, aprócska, fekete kákasok sétáltak a havon, meg-megállva.

— Te ki vagy? — kérdezte a gyereket Macákné. — Mi van, nem tudsz beszélni? Nahát, mondhatom. Pont te hiányoztál még ide!

Köcsög bemenekült a szobába, leült az ágyra, és csak ült, ült, mintha várna valamire.

*

— Apátok írt! — szólalt meg Menténé. — Nem tudom, talán agyára ment az április, vendégségbe hív titeket, Egerbe, látogatóba. Akartok menni?

— Minek? — köpött Bögre a szennyvizes vödörbe.

— Mégiscsak az apátok.

Busszal mentek, közvetlen járatú távolságival, egyedül. Ahogy a busz beállt az egri buszpályaudvarra, Köcsög előrefurakodott, elsőnek lépett le a lépcsőn, mindjárt meglátta Apát, szaladni kezdett felé, aztán megtorpant. Apa nem volt egyedül. Fiatal, barna nő állt mellette, szép keze egy babakocsi fogantyúján nyugodott, a kocsi mellett hatalmas farkaskutya ült, félrehajtott, únott pofával Köcsög bevárta a bátyját, aki úgy .tett, mintha nem volna meglepve:

— Szia, fater!

Apa magához ölelte őket, közben a nőre mosolygott, aki várakozva állott mellettük; majd megesett a bemutatkozás.

— Ö a Nagyetel! --- mutatott Apa a nőre. — ö meg a Kisetel, testvéretek

— hajolt a babakocsiban alvó pufók csecsemő fölé. — Ez pedig Rex, a kutyám.

Elindultak a napfényes, szürke betonúton. Elöl a két nő ment a kutyával, mögöttük a három férfiú. Nem sok szó esett. Bögre tökmagot köpködött, Köcsög stirölte az apját, sandítva, titkon, méregetve. Lacibapánál fél fejjel kisebb, rövid hajú, minit a fényképeken, .amiket otthon, a szekrényben talált. De most fekete kecskeszakálla van, ami azelőtt nem volt. Mielőtt? Hát azelőtt. Régen. Akkor. Tudja-e még Lketont, a repülő szellemet? Majd megkérdi tőle, lesz idő.

529