Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Horváth Péter: Sosemvolt aranykorunk (regényrészlet)
Az udvar jobb oldalán, csenevész szilvafáik között gémeskút magasodott. A kútnál Macákné, a hátsó viskó bérlője guggolt, baltával próbálta betömi a kútvödör jegét. — Az isten verje meg! — morgott a belépők felé. — A fia megint nem engedte le a vödröt, még jó, hogy nem repesztette szarrá a jég! — Ne törődj vele! — Az asszony benyitott a valamikor fehérre festett ajtón, amely mögött egy másik, egy üvegajtó állta útjukat. Zárva volt. Az asz- szony fellélegzett. — Ügy látszik, nincsenek itthon. — Pár óra haladék. Az is valami. Előkotorta a kulcsot a retiküljéből, kinyitotta az üvegajtót. Beléptek a szobába. — Várj, felhúzom a redőnyt! A faredőny csikorogva, zörögve mozdult, s ahogy a félhomályt felemésztette a fény, Köcsög pillantása az ablak alatt álló, vetetten ágyra esett. Az ágyban aludt valaki. — Laci! — szólalt meg az asszony, mihelyt észrevette az alvót. — Lacikám! Megjöttünk. A dunyha megmozdult, a sárga huzatú nagypárna lekerült meztelen háthoz tartozó fejről. A férfi felült, hunyorgott: — Hány óra? — Fél kilenc — felelte készségesen az asszony, és átölelte a fiát. — Nézd kit hoztam neked! — Nekem? — A férfi elhúzta a száját, és Köcsögre meredt. A kisfiú nézte az idegen embert. Fekete hajú volt, kék szemű, és hatalmas. Sokkal nagyobb, mint Apa. — Na, szevasz, Köcsög! — A férfi kiugrott az ágyból, meztelen. Odalépett a piszkos edényekkel megpakolt, nagy asztalhoz. — Mit gondolsz, át tudom ugrani? Valamikor ugróbajnok voltam, bizony! — Lendületet vett, és átrepült az asztal fölött. — Na? — nevetett. — Mit szólsz? — Ez Laci — mondta az asszony. — Ö is velünk lakik. — Akarod mégegyszer? — kérdezte a férfi. Köcsög lassan, bizonytalanul bólintott. A férfi újra ugrott. — Na?! — Még! — mosolyodott el Köcsög. — Még! Még! Mindhárman nevettek. A férfi elvétette az ugrást, elvágódott. — A rosebb vigyen el! — morogta. — Ugráljon neked az, aki megcsinált! — Feltápászkodott a földről, a szennyesvízes-vödöilhöz sántikált, és belevizelt. — Elmegyek — mondta. — Nem akarok napköziotthont. — Laci! — remegett meg az asszony. — Mondtam, hogy esetleg hazahozom. Nem tudtam otthagyni. Értsd meg. Mégiscsak az én fiam. — A tied. Én nem kérek belőle. Az asszony beharapta az ajkát. — Menj ki az udvarra egy kicsit, fiacskám! Ahogy az ajtó 'becsukódott a gyerek mögött, az asszony kitépte a férfi kezéből az ingét: — Nem, Laci, ne! Nem mehetsz el! Nem teheted ezt velem! A férfi kinyújtotta a karját: — Add ide az ingem. Hideg van. Hova az istenbe raktam a cipőmet? Semmit nem lehet megtalálni ebben a kuplerájban! Az asszony tehetetlenül nézte, ahogyan a férfi felöltözött. — Még fél év! — próbálkozott. — Fél év múlva biztosan megkapom a lakást! Megígérték! Laci! Veled megyek! Köcsög két házzal odébb álldogált egy rozsdás drótkerítés mellett. A kerítés mögötti udvaron egy tizenkét év körüli cigánylány ugrált a hóban. Hátul mélyen kivágott, aranyszínű estélyiruha volt rajta. Két vékony karját kitárva pör528
