Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - SZEMLE - Bakonyi István: Antológia Fejérből

kellett maradniuk a megelőző antológiák szerzői közül. Aki viszont maradt: nem gátja a viszonylag egyenletes színvonalnak. A kötet anyaga két másfél év előtti megyei pályázat díjnyertes műveiből állt össze, beleértve az illusztrációként és önálló alkotások soraként is nívós képzőművészeti anyagot. (Molnár Eszter képe ráadásul színesben látható.)

A Tükröződések tartalmilag és szerkezetileg három részre oszlik. Kezdődik a novellákkal, folytatódik a lírával és zárul az esszéisztikus fejezettel. Mennyiségileg — mint hazánkban általában — a versé az elsőbbség, novellista Fehérváron és környékén is kevesebb akad. A kis létszám persze megbízhatósággal párosul. Sobor Antal, Kemény Dezső és Csongor Rózsa írásai nem lógnának ki más elbeszéléskötetekből sem. Közülük Sobor ezúttal is a tőle megszokott tömör és puritán stílust műveli. A két írás közül a Nyárutó a jobb, benne egy öregedő tanárról és családjáról szólván lírai színekkel él, s ugyanígy menti meg művét a túlírás veszélyeitől, holott a cselekmény könnyen arrafelé is vihetné a tollát. (A műben a fiú menyasszonyát jelenti be szüleinek, akik viszont újra gyereket várnak.) Az országosan kevésbé ismert másik két novellista közül Kemény A háttér c. munkája kuszább és áradóbb jellegével, Csongor elbeszélése (Ballada a Tanítóról) pedig hagyományos, heroizáló ábrázolásmódjával tűnik ki.

A lírai anyagban nagyobbak a végletek. A „nagyok” (főleg Kalász Mártonra és Takács Imrére gondolok) jelentős művekkel szerepelnek, a legtöbbet azóta már önálló kötetekben is olvashattuk. Ami a kötetet illeti, Vaderna Józsefre is vonatkozik mindez, kora őt persze inkább a többiek felé sodorja.

Kalász Márton itt közölt versei újfent bizonyítják az országos ragot. Az imádkozó sáska című ciklus (a Békéscsabán nemrég megjelent Nyílt versekkel együtt) talán a Szállás ban tavaly publikált anyagnál lendületesebb, s az elzárkózás tendenciái egyre inkább föloldódnak. Nyitottság a világra, a fényből és az árnyból kilépő ember, tömör személyiséglíra, a költői szó kimondásának feszültsége. Közhelyszerűen hangzanak talán ezek a megállapítások, de huzamosan és egymásra épülve jellemzik költőjük egyre érlelődő kifejezésformáit. S az a fajta bölcsesség is megjelenik művei soraiban, amely valóban az érzett életművet birtoklók sajátja. „... virág / többé nem leszünk, lehullt, leszitált / rólunk e fátylasság, e léha felleg...” (Félig ránőve érckemény levélre) Takács Imre versei a Kísérlet, kavicsokkal című legutóbbi kötetéből valók, s azt 1979/1—2. számában az Életünk már méltatta. A harmadik „kötetes” költő Vaderna József. Az ő hangjának közösségi jellegét talán a „mérsékelt indulat” szó- kapcsolattal tudjuk leírni. Seholsem ünnepel és állít emléket, hanem már első megszólalásaival felelősségtudatra int, mégha puritán kijelentőmondatokat ír is. Nem pózol, mint kortársai közül néhányan. Szavaiban már ott a költészet ereje. Ilyen erő van például a Széchenyi sakktáblája a döblingi elmegyógyintézetben rideg és tragikus állapotrajzában, ahol egy őrült világ embernyomorító hatásáról szól. „A világos huszár lóugrásban feketedik meg, / mint az ájulás. / Besáncolnak a falak. / Holnapra megőszülnek a figurák. / A sakkórán leesett a zászló."

Ebben az antológiában szerényen, de igényesen jelentkezik néhány ismeretlenebb szerző is. Álmos István például, aki ugyan manapság éppen eléggé ismert módon ír verset, a fájdalmakat és a sötétebb színeket viszont jó ízléssel ragadja meg, s egy művében (Egry) pedig hiteles képi világot találunk, tömörített, jó szinten. Ide kívánkozik Sajtos Lajos neve is. Öt az elégikusabb hangvétel jellemzi, s közelebb jár a dalformához is (pl. Madárhivogató), de mint Álmosnál, nála is kulcsfogalmak a negatív értéktartomány elemei. Őket is, a többi fiatalt is összeköti sok valóság- és versélmény. Mindennek eredményei azok a fájdalmas és nem egyszer a lemondás határáig eljutó megszólalások, amelyek sok veszélyt rejtenek magukban. A mi ifjabb szerzőinknél is kísért a gondolat: nem önmagába folyton visszaforduló és tovább alig vihető-e az a mód, ahogyan szólnak verseikben? Mert líraiság és gyakran költői tehetség van alkotásaik mögött, csak az önmaguk és szűk közösségük körén túlmutatni tudó erőt nem látni mindig. S itt bizony jelentős még az eltérés az antológia már „befutott” szerzői és a még komolyabb fórumok közléseire várók között.

511