Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Rónay László: Vallomások egy városról (Sopron)
A hétévszázados Sopron történetét mintegy összefoglalja az az ünnepi beszéd, melyet Pozsgay Imre mondott el Sopron ünnepére címmel. Ez adja azt a történeti alapozást, melyet azután a könyvbe válogatott emlékezések és tisztelgések tovább színesítenek, gazdagítanak; ebben körvonalazódnak azok a gondolatok, melyek megmagyarázzák és nyilvánvalóvá teszik, miért kell a jelenben is szívósan őriznünk a múltat, hogyan gazdagodhatunk szüntelen annak tanulságaitól és nem homályosuló tanításaiból. Azért is fontos e tanulmánynak is beillő beszéd, mert nemcsak a város irodalmi és történelmi múltjának legfontosabb állomásain tekint végig, hanem annak egész kultúráján, gazdasági életén, így valóban teljességre törekvő képét adja annak a szellemiségnek, mely történelmünk némelyik szakaszában szellemet formáló erővé, nemes eszmények megőrzőjévé vált. Aki a hazánkban sereglő turistákat szemléli, láthatja, milyen szívesen és kíváncsian forgatják az útikalauzokat, mily magától értetődő természetességgel bízzák rá magukat a kis könyvecskék, füzetek útmutatására. Bizonyos vonatkozásban a soproni vallomáskötet útikönyv funkcióját is betölti, hiszen a versek és prózai emlékezések füzéréből azok a helyek és emlékművek is megközelíthetővé, szívvel is felfoghatóvá válnak, melyek az avatatlan szemlélő számára pusztán földrajzi nevezetességek, vagy építészeti emlékek. Bizonyára más érzéssel tekintünk körül a Károly-kilátóról, ha elolvastuk Káldi János átszellemült, szép versét: A Károly-kilátónál-t, mely a látvány és tájkép szépségéhez hozzáadja a személyes költői többlet sugárzását: Ez emel: a fenyő-zengés. A gyertyánok, tölgyek dala. S persze az is: lent a látvány, a szépségek holdudvara. Az író szeme, e csodálatos fényképezőgép, mely nemcsak a valóságot fényképezi, hanem annak „égi mását” is, segíthet, hogy Hegedűs Géza vallomása (Emlékek és műemlékek avagy mi közöm Sopronhoz?) olvasása után más, figyelőbb szemmel tekintsünk körül az emlékekben oly gazdag városon, s keressük a valóság mögött annak fényét, termékenyítő lobogását is. (Tőle Lackner Kristófról szóló drámájának részletét is a kötetbe válogatta a szerkesztő. Nem ártott volna talán egy rövid, markáns irodalomtörténeti portré is a hajdani tudós soproni polgármesterről és drámaíróról, akiről Angyal Endre írt annak idején forrásértékű közleményt, majd Kovács József végzett körülötte komoly forráskutatást.) A kötet egyik legmeghatóbb, legnosztalgikusabb írása Bóka László Soproni képek című versciklusa. A szívével akkor már sokat betegeskedő költő-író-irodalomtör- ténész — kinek apja tanított itt — megkapó erővel hitellel játszatja egybe e versben a múltat és a jelent, s nagyszerű példáját adja, hogyan lehet az emlékekből megtermékenyülve erőt meríteni a mára: amikor becsukódik a kapu mögöttem amikor eltűnik a város mikor már megint győri barokk homlokzatok hullámán ring a tekintetem amikor újfent a pesti asztalon verem az írógép billentyűit kicsordul a könny a szememből tizenhárom naíora jutott nekem itt egy szanatóriumi ágy és nem leltem egy emléktáblát sem Gombocz Zoltán nevével és nem neveztek el utcát Lajtha Laciról sem aki soproni madarakat tanított énekelni 509
